Isten hozott!

illusztráció

Sztárolt híradósok mondták be ma a tévében, miközben Erdély egynemzetiségűvé duzzasztott, korábban soknemzetiségűként számon tartott városkáit mutogatták, hogy a jelenben nem a hovatartozás számít, hanem a közösség. Persze azt már nem pontosították, melyik hovatartozás és melyik közösség, bizonyára feltételezték, tudjuk, mire gondolnak. Erről jutott eszembe a vicc, amely szerint „Móricka” költői modorban megkérdi a cimboráitól, melyek a legnépesebb magyarországi etnikai csoportok, mire a cigány gyorsan felkúszik a fára, s a következőkre inti a válaszolót: eszedbe se jusson!

Nos, gyanítom, kiket jelöl a nemzetközi diplomáciai felfogásban a közösség, nem is osztom, szorzom tovább ezen újévi feladványt. Tudom a helyes választ az oskolából, a médiából, tudom a BÁH honlapjáról. Tudom, hogy mi vagyunk az EGT-állampolgárok, az Európai Gazdasági Térség különleges bánásmódban részesített jövő-menő manói, akik népes bandát alkotva egyazon piacról turkáljuk össze a koszos felöltőket, lukas cipőket, foltos otthonkákat. Előfordulhat, hogy az összetartózás valódi is lehetne, mi több, akár szép is, mint a Bibliában az egyetemesség, az első globális unió, ám a gyakorlatban ennek az egy tőről fakadósdinak csak látszólagos a megjelenése: a BÁH folyosóján ugyanis továbbra is egyazon levegőt szívunk a menekült státust élvező keleti egzotikumokkal, akik viszont kiváltságosabbak nálunk, mert az ingyenes tábori szálláshoz még indulótőkét is kapnak a magyar hatóságiaktól. Határvonal, fal, szögesdrót ugyan nincs köztünk a hivatalban (amely amúgy rendőrkapitányság, hogy mindenki biztonságban, illetve szabadnak érezze magát, fellélegezzen), így az emigránsok – bosnyákok, afgánok, etiópok – úgy bámulnak rám a szemközti kopott műanyagszékekről, mintha ismernének, mintha közülük való volnék, egy lennék közülük. Nem is tudom, bosszant-e a közelségük, irritál-e ez a fajta érdeklődésük, téves szemszögük, avagy nem.

Mindenesetre nem vagyok korlátlan, elégedetlenkednem ugyanis nem szabad, nem illene, még itt, a szolnoki fegyház árnyékában sem. Elvégre már a harmadik nekirugaszkodásra felkerült a megfizethetetlen pecsét a rólam állítólag mindent tudó minikártyára, amelyet nemsokára felvált majd egy másik, egy pici, utána meg ki tudja, mi jön még. Ilyen-olyan biztosítások mindenképp, tehát kilincselések, muszájmosolyok is ezerrel.

Noha iratból van már elegendő, két-három emberöltőre is kielégítő mennyiségű. Nem morgolódom, okom nincs rá, hisz jól jöhet még a paksaméta, s még meg is menthet az éhhaláltól. Elővehető lesz, ha már nem zörögnek fémpénzek a zsebemben, és akkor szaladhatok majd vele az értékesítőhöz, hogy eladjam kilóra, s nevezhetem majd magamat hontalannak. Izgató egy érzés, bizsergető egy remény.

A város csendes, szilveszterkor is hangtalan, rettenetesen halk szavú. A nagyvárosi zakatolás, robaj, összevisszaság után tényleg nagyon nyugodtnak tűnő. Őrületbe kergetően lusta, ráérős, alvó. Embert alig látni, csak autóban ülve, esetleg biciklin, üres pezsgősüveget, sörös dobozt, rikító, csiricsáré szaloncukor-papírt a fűben, a járdán, a buszpályaudvaron viszont annál inkább, mégis mértékkel. Közvagyont, emlékműveket érintő rombolás nyomai is az utamba kerülnek, fiatal suhancok, akik azt hiszik, menőbbek, ha szétrúgják a környezetüket. Szemlesütve bevallom, hagyományőrzők részéről efféle szertelenkedésre nem számítottam, és arra sem, hogy nemigazán sürgős senkinek a helyreállításuk.

Hát így indult az évem, ebben a hatalmas békében, kicsomagolással, takarítással, lomtalanítással.

Lassan, de biztosan azonban minden a helyére kerül. Az albérlet is, az érte fizetett összeg is, az adóm is. Most legalább már nem a román államféleségnek pengetek, hanem a sajátomnak, az önnön kis népemnek, pénznyelő masináimnak. Mekkora öröm, megnyugvás! Talán épp ezért bennem is lassan ismét sínre kerülnek a szómozdonyok, szennyes kosárba a kitámadottak, az elgázoltak, a hullák. Mekkora előrelépés!

Bent Cuba Gooding junior szórakoztat világmegmentőként, kint ellenben harangokat kongat az elektronika. Bizonyára végéhez közeledik a szentmise, Krisztus misztikusan előidézett testét és vérét veszi ilyenkor magához a maroknyi transzcendens hívő a hűvös, nedves templomban. Itt szinte mindenki katolikus, de szinte senki sem vallásos. A többség materialista nevelésben részesült, aztán átvedlett kapitalistává, az alázatosság helyett a jólét, a versenyszellem lett az ura, s azóta is azt hiszi, rátalált a helyes útra. Jól érzi magát, mondja, ez a legfőbb. Nekik valószínűleg, nekem meg mindegy – jelenleg.

Megetetem a malacaimat, megvetem az ágyamat, lefekszem. Kipihenten másként látja az ember a világot, még felhőszakadásban, ítéletidőben is.

Egyben biztos vagyok: nem akarok több felkiáltójelet földi életemben.

2010. január 1.