„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2010. február 26., péntek

Felsőboldogfalva


Az ibolyák lármázva kéklenek,

hiába áll a zárt telek felett:

„Tilos a bemenet!”


Szobámban sötét árnyékok vették célba a betévedt hópihéket, mintha a világ kezdete óta gyűlölték volna egymást, úgy kergetőztek, az emlékeit ápoló virágom is a mellkasára hajtotta megbántott tölcsérfejét, én pedig elviselhetetlen bánatomban kiejtettem kezemből a teáskannát, amely apró szilánkokra hullva szét tűzhányószerűen okádta ki magából a kővé dermedt párlatot. Odarohantam az ablakhoz, mert azt hittem, ott vár reám, de amint közelebb kerültem vélt és remélt énjéhez, a tűzhely parazsából feltörő orrfacsaró füst elhalványította előttem a megváltásomat ígérő utat. A fiúm rózsája lehet az oka, gondoltam, és már nyúltam is volna érte, hogy hatálytalanítsam a vállaimra nehezedő nyűgöt, de amint az ártatlanságába belefásult ajándékhoz értem, a tüskék felsértették érdes tenyeremet. Otthonom egyetlen még élő sejtje holtan hullott alá, én meg tehetetlenségemben a sebeimmel kezdtem el bajlódni, s a kibuggyanó véremmel, ekként szerettem volna tenni valamit a magam fizikai jóléte érdekében is, amikor a szememet mardosó szürke fátyol mögött megláttam őt, gyermeki szemében pedig a végtelen szomorúságot. Meg sem moccant, nem sietett a segítségemre, csak ült egymagában, tekintete azonban már nem a semmitmondó messzeségben kereste az ígéreteket, nem a harcosok kacskaringós ösvényén, hanem bennem, mint a megfogható végtelen egyik biztos bástyájában. Hát visszajöttél, mondtam neki erőm fogytán, és leültem mellé, egészen közel hozzá, mint még soha azelőtt, kezeimet ernyedten az ölébe helyeztem. A homlokomon éreztem a szuszogását, amely egyre férfiasabbá s áthatóbbá vált, én pedig meggyőződtem afelől, hogy ő az, akiért érdemes visszamennem a térben és az időben.

Elindultam, tárgyiasult történésekre várakozni már nem volt merszem, szaporán szedtem a lábaimat, miközben ő mellettem haladva fogta a kezemet. A köd eloszlott, az árva már nem tapasztotta orcáját a hideg üveghez, halálfekete házikója sem volt már ott, ahol legutóbb hagytam, a bejárat mögül nem szűrődött ki vészkiáltás, sem ételszag, a cseresznyefák pedig földig érő koronájukkal szőttek elébünk szőnyeget, hogy azon járva úri módon hagyjuk el a korsós lány fenséges birodalmát, no meg a barokkos harangszót, amely most már a kiegyenesedett, égbe szökő templomtoronyból köszönt ránk illedelmesen. A lányt sem üldözik már, amiért leplezetlen bájait mutogatja a vakolatlan főtéren, és ez a te érdemed, suttogta fülembe, s én Csillagországig röpültem volna attól való boldogságomban, hogy végre a hangja is az enyém lehet. Csak az enyém, hisz én voltam az egyetlen, akit mindezidáig megszólított, akinek kezet nyújtott, és akinek oldalán elhagyni készült embertelen világát.

A vakember is kijött elébünk, kissé közömbösen, de mégis sejtelmesen üdvözölt a láthatárral összemosódó messzeségből, a velünk való újbóli találkozásától pedig még a vadsága is mintha megenyhült volna. Jámboran nézte egymásra találásunkat, és kemény szíve talán még el is irigyelte tőlünk kockázattal telített boldogságunkat. Ha látni is akartok, ne kövessétek a nyomaimat, ne kívánjátok magatoknak az én világtalanságomat, intett végül óvatosságra őméltósága.

Régóta követelt együttlétünk ellenére valamit azonban sosem tudtam megbocsátani magamnak.

2010. február 23., kedd

Európai ökokultúra. Ahova a madár röpülve sem juthat, vagy csak fáradva érhet


Ha majd az Időben eljön az a korszak, amikor az ember minden barlangot szétrobbantott, amit valami célra fel nem használhatott, és minden öreg fát már régen kivágatott, akkor már késő lesz siránkozni a megbillent természeti egyensúlyon, amelyet helyreállítani sem atombombával, sem mindentudó elektronikus gépekkel nem lehet.
(Fekete István)


Elhagyva, mint madár az ágon

Ápolt erdőkről, finom levegőjű s friss növényzetű hegyvidéki városkákról regéltek a kezembe került régi képeslapok, miközben a rádióban a műfajokká nemesedett szemetelési szokásokról társalgott a műsorvezető a hallgatósággal. Arról vitatkoztak, összefügg-e a zenei ízlés a tisztasági igénnyel. Csodaszámba menően ellenvélemény nélkül fogalmazódott meg, hogy bizony egy dzsessz- vagy rockfesztivál után nem marad annyi limlom a helyszínen, mint amennyit a manelisták hánynak szét egyetlen délután a csórékolbászos, aranyláncos pikniken.

A betelefonálók közül többen hencegve ecsetelték: az ő gyermekeik nejlonzacskókkal megrakottan vonulnak ki mindig a zöldövezetbe, azokba gyűjtik össze a szabadtéri eszem-iszom maradékait, a flakonokkal, konzervdobozokkal, egyszer használatos mütyürökkel megtömött szatyrokat pedig, ha nincs a közelben kuka, egyszerűen hazaviszik, otthon dobják be a kosárba. Mindez azért történik így, hangsúlyozták, mert rendre, fegyelmezett magatartásra, civilizált viselkedésre nevelték őket a családban (az iskoláról, mint pozitív tényezőről, nem esett szó).

Volt, aki határozottan kijelentette: Románia Európa szemétládája. Ezzel valamennyien egyetértettek, kérdések, kételyek garmadát vetve fel viszont bennem. E tudathasadásos, ellentmondásos, tisztaságmániás állapotban ugyanis mélyen el kell gondolkodni azon, hogy akkor mégis honnan származik, miből fakad, kitől ered a földre takaróként rátelepedett rengeteg szenny, mocsok, vacak? Tán a minisztérium a hibás a felfordulásért? Vagy maga a miniszter úr, mert nem küld személyre szóló meghívót mindenik utcaseprőnek, szép szavakkal, finoman, alázatosan kérve meg ekként a társaságot, hogy szíveskedjenek egy picit takarítani is, ha kedvük lesz rá. Esetleg csupán a szociális segélyből élők nem teszik a dolgukat, mert beadták a felmondásukat?

Variálható tehát e téma, hisz bárkinek az oldaláról közelítjük meg, arra a következtetésre jutunk, hogy van egy gárda, amelyik pimaszul szemetel, és van egy másik társaság is, amelyik szemtelenül asszisztál az össznépi hulladékosításhoz. A jelenségre újabban az újságírók is felfigyeltek. Tudósításban olvastam, hogy az egyik bánsági folyóparton miccset sütő különítmény egyéneinek a szemét azért nem szúrta a mellettük tornyosuló szemét, mert az már ott leledzett, amikor kiértek a természet ölébe s letáboroztak. Erőteljesen fogadkoztak: a lomot nem ők tették oda. Aztán, hálistennek, jó étvággyal bekapták a gané tetején ropogósra sült húspogácsát...

Amint az előbbi eset is példázza, a higiénia terén már a harmadik világbeli országok szintjén sem állunk. Faluhelyen nincs köztisztasági vállalat, a városokban pedig csupán a főterek azon parcelláin locsolják a virágágyásokat, nyírják buzgón a füvet, ahová a külföldi delegációk és vendégfogadóik, a menedzserek, díszöltönyben korzózni mennek. Tisztségviselőék részéről a többi negyedet felfalhatja a kosz, benépesíthetik a falkába verődő éhes kóbor kutyák. Habként az kerülhet a tortára, hogy az egyre fényűzőbb centrumba a közeljövőben csak azt fogják beengedni, aki lepengeti a kapupénzt. Aki nem, az bújócskázhat majd a rendfenntartókkal, botorkálhat a záptojás szagú sikátorokban.

Bár ami a szabad- és ünnepnapokat, valamint azok mennyiségét, számát illeti mindenki (az is, aki adja, meg az is, aki kapja) nagyon korrekt ebben az országban, azt viszont még senki sem számolta ki, hány liter víz és hány watt villanyáram megy el évente csak arra, hogy a díszvendégek és házigazdáik, az ügyvivők tiszta lábbelivel kerüljenek ki a városnézéssel fűszerezett monoton üzleti megbeszélésből.

Az egyre jobban érzékelhető szemfényvesztés ellenére egyesek még hisznek a lakkcipős, palotás, limuzinos Münchausen báróknak. Újabban az történt, hogy a megyeházán valaki elszólta magát: jönni fognak a fapapucsos hollandok, akik majd kikotorják a Béga-csatornát. Ebből persze megint cikkek születtek, megható történelmi körítéssel, amelyekből megtudhattuk, mennyire szép volt az élet Temesváron úgy százötven évvel ezelőtt. Arra a kérdésre viszont nem kaptunk választ, honnan indultak el a flamandok, hisz az anyai fészekből elsőként kiszállt és felénk röpülő csoportjuk már tíz éve úton van, de még mindig nem ért ide. Pedig az akkori napilapok megírták: lesz Bégánk! Azóta a Sebes-Körös is felkerült a (fekete) listára, azzal az örömteli megjegyzéssel, hogy néhány év, évtized múlva vízen utazhatnak majd Magyarországra a nagyváradiak. Gondolom, ez a fajta fejlesztési terv is méreteket fog ölteni, megszédítve a Maros meg a Szamos mentén élőket, akik magukhoz térésükig egyébről sem fognak álmodozni, mint színes vitorlásokról és fehér sétahajókról.

A horgászok egyelőre nem vették a szívükre az újabb természetellenes bejelentést, és bár számos helyen már a fákat is kivágták mellőlük, naponta kivetik a horgot, amelyre hal ma már csak a (halas)tavakban akad. A magántulajdonban lévő halászbirodalmak megjelenése óta ugyanis lényegesen lecsökkentek a telepítések – nyilván rafinált üzleti megfontolásból. Ez a suttyomban zajló intézkedés a pecázókat különösebben nem érdekli, hisz ők inkább a csend, a nyugalom, az élénkítő levegő miatt járnak ki a partra. Mi több, most már a víz minőségével is nagyjából meg lehetnek elégedve (feltéve, hogy nem inni akarnak belőle), hisz amióta bezárták a gyárakat, sokkal áttetszőbbek a folyók, mint voltak a romániai ipar aranykorszakában.

Folytatás: itt

2010. február 19., péntek

Parázslat


Az alkony-égen vad, vörös ködök.

Most a szökőkút parazsat köpött.



Szakadt az eső, az utca végét elhalványította a sűrű köd, és a fiúm sem várt ma rózsacsokorral a korsós lány metállábainál. A bizonytalan semmiben araszoltam, bámultam a megfoghatatlant. Megláttam viszont az ismeretlen gyermeket, aki tenyerét az ablakhoz szorítva hozott vissza a valóságba azon az éjszakán. Igazából ő is csak elmosódottan mutatkozott meg nekem, mert az üveget, amelyhez ártatlan arcát tapasztotta, belepte a pára, csupán a szemei világítottak az áthatolhatatlan sötétségben. Kinyújtottam felé a karomat, hogy kimenekítsem elviselhetetlennek tűnő börtönéből, amelyet ugyan rács nem zárt, így adva volt számára némi szabadság, de milyen az, amikor nincsen a házikódon ajtó, amely varázsszóra kinyílhat előtted.

Hiába követtem el erőszakot messiási gondolataimon, mert érkezésemig a kisded már belenyugodott sorsába, s helyéről nem szándékozott kimozdulni. Szeme világa huzatos, keskeny alagútként szippantott magába, s én hagytam, hogy elvigyen abba a mostoha közegbe, ahonnan kiutálták. Múltja a félhomályba taszított konyhaasztal körül mutatta meg valódi jellegét: a csontos asszony-anya a tűzhely mellett szorgoskodott, az apró testvérek sokat megélt felnőttként némán néztek át egymáson, miközben az elhízott családfő az asztalt csapkodta dühösen hordónyi öklével, kivörösödve szidta a nejét, hogy még nem tolta elébe az aznapi ebédet. Azt hiszem, mocskos szajhának szólította, de erre nem merek fogadni, ordibálása ugyanis összemosódott a tél végi szél örök életért könyörgő üvöltésével.

– Te büdös kurva! – ezt most már tisztán hallottam, amiként a folytatást is. – Már megint megdugattad magad azzal a szikkadt képűvel! Ripityára aprítlak mindannyiatokat, lusta dögök! – kiabálta a férfi, s már magasba is emelte a kenyérvágót, hogy lesújtson vele, amikor megtántorodott és belezuhant a késbe.

A nő meg sem rendült, sőt, nagyon is gyakorlott mozdulatokkal cselekedett, mintha korábban naponta végig kellett volna játszania ezt a tragédiát: rezzenéstelen arccal takarította el útjából a maradványokat. Csak ő tudja, hová rejtette a hatalmas holttestet, a legyek verte vértócsába viszont mindennapi eszközét, a felmosórongyot áztatta bele, hogy a pislákoló gyertya fényénél jövőbeli életteréből eltűnjön az összes valamire való nyom, korábbi énjének minden emlékezetes pillanata. Miután végzett a dulakodás romjainak eltüntetésével, az ételt is elkészítette, s mintha mi sem történt volna, megetette a hirtelen megfogyatkozott famíliát.

Én pedig rádöbbentem, hogy itt nincs is kit sajnálnom, elveszett az az ember, akit érdemes lenne megmentenem, vagy egészen pontosan: nincs már kitől és mitől megóvnom a névtelen gyermeket, megszűnt létezni a fenyegető veszély, ami elől akár a bőröm alatt is helyett szorítottam volna neki, hogy védve legyen a született bűnösöktől. Sejtettem, fölösleges aggódnom a továbbiakban magamért, mert a nagylelkűen széttárt karjaimba most már nem fog belekapaszkodni az üveges tekintetű árva, aki már ki tudja merre rója önnön útját, és örvend, hogy egyáltalán önmaga lehet. Egyet tudtam, hogy innen, ebből a szennyből ki kell szabadulnom, és ez másképp nem valósulhat meg, csakis általa, akit ismét elveszejtett előlem a köd szemfényvesztő fátyla, amely mögött ott van valahol az ablaknyílás, a teaillatú otthonomba vezető.

S miközben a védencem feltételezett különútjait hajkurásztam, szembe jött velem a vakember, éppúgy, mint első találkozásunkkor, egyenes tartással, szótlanul, majd szertartásszerűen leült egy fatörzsre, kardját combjaira fektette. Azt hittem, valami olyanszerűt kíván velem közölni, ami amúgy bizonyosság, mármint: hogy ha őt követtem volna, mindez nem történik meg. De mivel ilyenszerű egyértelműségekről ő nem társalog, következtetésem csupán egy ügyetlen, bugyuta értelmezéssé soványodott. De amint nagy nehezen rászögeztem tekintetemet, észre vettem, hogy az övé a keresett szempár.

Az eső még mindig szakadt, az utca, amelyen végig kellett volna mennem, nemlétezőnek tüntette fel magát.


2010. február 16., kedd

Örökzöld



Véres leszámolás helyszíne volt tegnap a Verseny utca. Az efféle intim előfordulásokat persze nem szép kibeszélni, főként, amíg lezáratlan ügyként tartják számon a hatóságiak, ám ez a mostani sajátos jellemvonású, s így mélyebb elemzés illeti meg: egyfelől már megesett, múlttá merevedett, másfelől már mindenki tud róla, tehát rendesen elkéstem a bejelentésével. Az esetet ugyanis meg kellett tárgyalnia a község aprajának, nagyjának, főként miután élő adásként került be a tévéhíradóba, s az újságok címlapjait is teljes egészében lefoglalta, mint az év leginkább figyelemre méltó története. Emiatt kerekedett fel Mărioara is, hogy meglátogassa régóta nem látott anyósát, a bibircsókos Mioriţát, a környék legbölcsebb asszonyát, akinek általában mindenről megvolt a maga véleménye. Valójában csupán átlagon felüli beszélőkészséggel született, ám ez a természet adta adottsága a gyakorlatban olybá tűnt, mintha mesterkélt intelligenciáját olvasottságának, széles-látókörűségének köszönhetné. Pedig hát nem erről volt szó.


Kórusban szuszogó embertömegen kellett keresztül gázolnom, hogy megközelíthessem az örökzöld postahivatal 1-es számú kirendeltségét, ahol az öldöklés körülményessége már vita tárgya volt, és a vele kapcsolatos civil elméletek is kicsiszolódtak, mire begyömöszölődtem a levegőtlen térbe. A szolgáltatókkal szembeni kötelezettségeimet törleszteni jöttem ide, erre viszont nem igazán nyílt lehetőségem. A pult mögé szorult tisztségviselő ugyanis moderátorrá léptette elő magát, s a hangosbemondón keresztül szerkesztgette a gyilkosságról elhangzó téziseket.

Ó, bár csak a közelemben, mellettem lennél!


Mioriţa itt aztán nyugodtan kiélhette magát, fecseghetett össze-vissza, mivel nemhogy ellenszenvet nem váltott ki a hallgatóságból, hanem épp ellenkezőleg, szóömlésével a lakosság egyöntetű elismerését, csodálatát szerezte meg.

Mărioara sem hagyta alább, fennhangon osztotta az abszolút többség véleményét, és hogy minél nagyobb népszerűségre tegyen szert, hősiesen legyőzte az anyósával szembeni ellenszenvét: az asszonyt az egekig magasztalta, szeplőttelen szűznek nevezte, ám mindeközben úgy kivörösödött, annyira ideges lett, és mérgében akkora sallerokat kent le a kegyeit keresőknek, hogy egyből nevetségessé vált még előttük is.

Mioriţát azonban nem lehetett egykönnyen félrevezetni, sejtette, ki mit hisz róla, s ezt maximálisan ki is használta, főleg az ilyen pikáns helyzetekben. A köré seregletteket azzal szédítette, hogy bizony ő látta az éjszakai tragédiát, de ez csak a véletlennek, no meg a női megérzésének köszönhető, hisz egy elfojtott ordításra ébredt fel, ha jól emlékszik. Mivel őt álmából szinte lehetetlen kizökkenteni, kinézett az ablakon, hogy megértse, mi az oka a szokatlan jelenségnek. „A gyilkos épp ekkor rohant ki eszeveszetten a tett helyszínéről, és a folyó felé vette az irányt, ebben biztos vagyok – állította, mire a nép tovább kíváncsiskodott izgatottan. – És ki volt az?”. „Szőke volt, és magas, vállas férfi” – válaszolta kurtán Mioriţa, majd sürgős teendőire hivatkozva elnézésüket kérte, s utat törve magának elillant a képzeletbeli pódiumról. Az érdeklődők szeme felcsillant: „Szőke és magas? Csakis a szász lehet az, Mioriţa személyleírása kizárólag rá illik, senki másra. Nincs több magas szőke férfi a kistérségben” – vonták le egyöntetűen következtetésüket a postahivatalban toporgók.


Rosszullét kerülgetett. Felálltam az egyik műanyag székre, s a sűrűre hegesztett rácsok között a korsós lány fölé görnyedő öreg templomtoronyra próbáltam rálátni. Ó, Te Magasságos, ha ezt hallanád, azon nyomban visszaküldenéd közénk egyetlen szülötted, általa kergetnéd dolgukra ezeket a szerencsétlenkedőket, adnál értelmet mindennapjaiknak.

Hát kellett ez neked?

Okádhatnékom támadt, de hiába kértem, hogy engedjenek ki, a hangzavarban senki sem hallotta meg nyavalygásomat. Belsőségeim az alattam fontoskodók nyakába szakadtak. Észrevett-e ezt egyáltalán valaki?

Ó, bár csak itt lennél, mellettem!


A kapott infó kicsit letörte a kedélyeket, Sasu-t ugyanis becsületes, dolgos embernek ismerték meg, most meg abszolút elbizonytalanodtak. Hittek is Mioriţának, meg nem is, a szász leellenőrizhetetlen távolléte azonban a kétségbevonhatatlan bizonyíték erejével hatott rájuk. „Látom, kételkedtek – szólalt fel végül egyikük, megtörve a fájdalmasan recsegő elmélkedés csendjét. – Ha nem hiszitek, hogy ő a tettes, gondoljatok csak arra, ő sosincs közöttünk.” A beszélőnek ezzel sikerült maga mellé állítania a korábban még kétségek között vergődött földijeit.

Mioriţa tehát elérte, amit akart. A tisztes polgár mintapéldájának tekintett szőke szász már régóta a begyében volt, és bármire képes lett volna azért, hogy eltávolítsa híveinek közeléből. Útjában volt, mert ő volt az egyetlen, aki átlátott rajta, s csupán egy ostoba szószátyárnak tartotta.


A távolság hatalmas úr, ám aki nem a percnek él, annak életerejét a végtelen sem törheti meg.

Már vártalak...


Mioriţa igazmondását először Mărioara kérdőjelezte meg. Miután kezdeti megrendülése megenyhült, eszébe jutott, hogy anyósa hallása eléggé rossz, látásáról nem is beszélve. Következésképp 400-500 méterről se nem hallhatta, se nem láthatta a megtámadott szomszéd segélykérő kiáltását. Ezen megállapítását azonban senkivel sem közölte. Abban reménykedett, hogy a hivatásos nyomozók előbb-utóbb lebuktatják a valódi bűnöst. Nem beszélt már csak azért sem, mert szerelmes volt a titokzatos Sasu-ba, s nem kívánta, hogy az iránta táplált érzelmei nyilvánosságot kapjanak. Erre nem is került sor, mert a rendőrök vizsgálódása meghozta számára a várt boldogságot: a tetthelyen talált hajszálak egy barna nőre terelték a gyanút.

Még aznap Mărioara nagyot sóhajtott, szinte megkönnyebbült. Mioriţa karrierjének azonban vége lett, hisz az eset után már senki sem állt vele szóba, hitelét teljesen elveszítette. Búskomor lett és hallgatag, majd elköltözött a településről. Mărioara elvált az urától és férjhez ment Sasu-hoz. Ők ketten a mai napig boldog házasságban élnének, ha időközben nem tűnik fel a láthatáron egy újabb szemtanú...


Segedelmeddel kivertem helyéből a rácsot, és a szűk kis ablakon kimásztam az örökzöld postahivatalból. A fiúm már ott hevert a korsós lány lábainál, ölében az elmaradhatatlan rózsacsokorral. Siessünk, hogy a tea még meleg legyen, mire hazaérünk, az összes többi nem számít, ne törődj velük. Majd mondok én neked olyan mesét, amelyben egyetlen pillanatig sem fogsz kételkedni.

Bronzba öntött barátnőm feledhetetlen mosolya kísért végig utunkon, egészen az otthonomig, amelynek ajtaján már nem azt írta, hogy zárva.

2010. február 12., péntek

Túllépéseink



Gondosan összeszedegettem a rám testált rózsaszirmokat, töredékeiket jövőbe látó tenyerembe leheltem, bolti segédeszközt nem használtam, a természet ellen ekkora brutalitást nem követhettem el. Ám bármennyire is óvatosan bántam a gabonamagként széjjelszórt gondolatfoszlányokkal, úgy éreztem magamat, mintha őt kapartam volna össze az anyaföldet utánzó barna szőnyegről, amely valamelyest feloldotta a virágzó cseresznyefák szobám falára vetült hivalkodó tónusait.
A fiú, noha csak későre pihente ki magát, nem ment el tőlem, nem hagyott magamra, de kilépett az ablak határolta térből, megértette, a vakemberrel való hasonlatossága nem épp a legkellemesebb emlékképeket tépi fel bennem. Kiült a ház elé, ott leste szeretett galambjainak szürkeségét, és várta, hogy a ruhátlanul is gyönyörű korsós bronzleányzó gyémántfuvalatával maga elé csalogassa, s felruházza egy újabb virágözönnel, amely majd ismét bekerül a nappalimba, nem is tudom, miért.
Ő viszont... Amint a tüzelő nap felemelkedett a láthatáron és selyemkendőit rákacsintotta a csupasz házrendszerre, majd bedörgölőzött az intimitását reszketve óvó, védő életterembe, megdöbbenve tapasztaltam, hogy neki nálam már foglalata van, otthona, ahol aztán kedve szerint választhat magának alakot, jellemet, arcot, hangot. Már régóta nem hívtam fel, ám ezt el sem várja tőlem, amiként én sem tőle, szavai mindenfajta közvetítőhálózat nélkül érnek célba, de ezt rajtunk kívül senki sem tudja, jóllehet még csak nem is ódzkodunk, suttogunk. Tiszta csengésű mondatai nesztelenül érkeznek és öltetik fel velem régi mezítelenségemet, anélkül viszont, hogy bármit is tennem kellene. A ruhák érintetlenül hullanak le ilyenkor rólam. Efféle jelekkel tudatja finoman velem, mikor engedjem távolodni, mikor közeledjek felé, s miként, persze ezt olyan formában üzeni, akkora eleganciával és tapintattal, hogy az alá- vagy fölérendeltségnek még a hajszálérzetét se ébressze fel bennem. Erre egyébként sem lenne szükség, mert én pontosan tudom, hol az én helyem, amiként azt is, mi az ő szerepe kettőnk kapcsolatában.
A fiú magára hagyta szelíd galambjait, én pedig előreláttam, ki fog rohanni a térre, ahol én már várni fogom, a város kellékei közül indokolatlanul mellőzött díszkútban heverészek majd, mert onnan lentről, a víz koptatta köveken ejtőzve szeretnék belenézni korsós barátnőm szemébe, hogy ellessem végtelen feljebbvalóságának nyitját. Nem mintha vágynék az ő publikus hatalmára, inkább az örökkévalósággal felérő semmibe meredő tekintete érdekel, a tekintélye, amely szigorú egyházi dogmákkal képes sikeresen szembeszállni. Elegendő, ha a fejemet beletemetem a simogatóan fémes ölébe, s máris megnyílnak előttem a végelláthatatlan zöld mezők és a mennyei kertek kapui, amelyeknek túloldaláról milliónyi fénypászma s árnyjáték hív maga közé világot egyentgetni. S mire teljesen belefeledkezek a forgatagba, a legény is megjő, bár egy nagy rejtély, mi végett vagy mi által van neki bejárata e nőies, sejtelmes folyosóra, a csacsogások, drámák és költemények kamrájába. Ifjú képét vörös rózsakoszorú takarja el előlem, így amikor a csokrot felém nyújtva hirtelen felfedi előttem valódi énjét, nem hiszek neki, nem hiszem el, hogy a fiú s ő eggyek. Maradj meg annak, akit megismertem, mondja ekkor, s megcsókol.
Elviselhetetlenül üresnek tűnik ezután a kréglim, gondolatmentesnek, mert tárgyhalom amúgy sincs benne. Rózsáinkat a vízbe helyezem, narancssárga pulóveremet ráhajítom a fotelre, előkerítem a napokkal korábban félre tett tea-maradékot, leforrázom, és három kortyra leülök kedvenc tatamijára, ahol pár eseménnyel ezelőtt a harcossal osztottam meg némán néhány pillanatot.

2010. február 9., kedd

Gyémántkutak




Hatalmas vörös örvényeket hagyva maga után a nap lebukott, rajtam pedig halálos fáradtság lett úrrá. Az élettelen csöppnyi pillangók is álomra hajtották bábfejeiket, a tea kihűlt, illatos maradékai bekerültek a kamrába. Lefekvés előtt önsanyargatás lenne megízlelni megsötétedett nedveiket. Kimentem a hűvös utcára, de már nem voltam azonos délutáni önmagammal, láttam a vaskos hótakarót, és látni véltem a vakember árnyékát, amint nekifeszül a harcosok útjának, legyőzendő önnön gáncsoskodásait. Meggyőződéssel vettem tudomásul: célba érve sem fog megfeledkezni rólam, hanem ismét besettenkedik majd a hálószobámba, hogy még egyszer mozgásba lendítse szikrázó elméjét a jobb sorsra érdemes, gondosan tartalékba helyezett gyékényemen, felébressze bennem a nyugodalomra kényszerített, szunnyadó érzelmeket.

Kikívánkoztam az igazak forrásához, a patinás köztéri kúthoz, amely szerényen mutogatta bájait a hatalmas zöldfenyők alatt. Bőségkosarában már nem gyöngyözött életet adó víz, ujjai helyett jégcsapok vezettek rá az egyenes ösvényre. Leheveredtem bronzba merevedett lábaihoz, hogy részese legyek kiapadhatatlan örök boldogságának. Néhány éve útban lévőnek ítélték, arra hivatkozva, hogy kendőzetlen nőszemélynek nem igazán lehet maradása egy velejéig romlott katolikus város főterén. Jóllehet a kürt térítő hangja már évszázadokkal korábban tudatta: nem adhatjuk be derekunkat a hamis, demagóg visszhangoknak. Járjunk inkább felszentelt palástoktól megfosztottan, botladozzunk az Ige, s a belőle fakadó matuzsálemi jelképek labirintusában, a szép szavak veretei között, vergődjünk hétköznapi mocskaink súlya alatt, és ne merjük nyelvünkre venni a cirádás aranytartóba falsított Mesterünk értünk vérző testét, de ragaszkodjunk a rögös, megdolgozhatatlan földhöz, hogy legyen egy biztos posztamens, ahonnan megerőszakolatlanul felemelkedhetünk.

Miközben a metállány puritánsága előtt csapzottan hevertem, meghatóan selymes tekintetébe kapaszkodtam. Pedig valójában nem nézett senkire, csak önmagába, számunkra semmi érdemlegeset nem kutatott a távolban, és mégis, bennem viszont már nem maradt annyi erő sem, hogy transzcendenciáját maradéktalanul kövessem. Ő azonban lehajolt hozzám és csodákat művelt velem. A fölénk görnyedő templomtorony angyali kórusnak hitt harangegyüttese repedten kongott hangtalan szavaihoz képest. Ölében piros rózsák pattantak ki az odalopakodott kenyérmorzsákból, fényük leküzdötte a holdét, amely elvarázsoltan adta meg magát, és végül lemondott mindenhatóságáról. Hát te küldted elébem a fiút, aki a természet gyönyörű csokraival halmozott volna el majdnem félrevezetően, és jó szándékkal eligazított ahányszor csak tévedésbe estem?, kérdeztem volna tőle elismerően, de mire érthetővé érett bennem a mondatfoszlány, a legény már ott ált mellettem, érdes tenyerét az enyémbe illesztette, s elragadott kedves barátnőm mellől, ki feledhetetlen mosollyal adta ránk áldását. Így száguldottunk át a buktatókon, szótlanul, mint egyébként, de isteni egyetértésben, vissza az otthonomba, amelynek ajtaján már nem azt írta, hogy nem az enyém, mert nekem ekkor már nem volt meg a katona neve, az ifjún kívül tulajdonképpen semmim sem volt abban a pillanatban.

A nap már az égbolton sziesztázott, mire másnap kiült az ablakba, s szinte ugyanazt a fura testtartást öltötte magára, mint elődje, a kimunkált tanító. Te ugye nem?, szaladt végig rajtam az emlékeimből táplálkozó borzalom, ám ő feloszlatta összes kételyemet, még mielőtt a fizikumomból kiszökött volna a riadalom. Nem kutakodott távoli nemlétezők után, nem nézett ki csak úgy, mert ő semmit sem vállalt magára oktalanul. Igazhitű énekes madárkáimat örvendeztette meg szenvedélyesen a gyémánthomlokára hulló mennyei virágszirmokkal.

2010. február 5., péntek

Csado



Térjünk haza!


Dél, Észak, Kelet és Nyugat felé.


Az éjszaka mélyében nézzük együtt


a sziklákon felgyűlő hó csillogó hámját.


Hazafelé vettem utamat, nem érdekelt, mit ír az ajtómon, nem rettentem meg attól, hogy amikor benyitok, ismeretlenek fetrengenek majd az ágyamon. Mintha tudtam volna, semmi sem fog történni, semmi olyan, amitől kiborulnék. A lábaim gépiesen vittek előre s tovább, mentem, csak mentem, millió kuncogó cseresznyefát hagytam magam mögött, és az öreg gyermeket is, aki ismét kijött elébem és lelkiismeretesen útbaigazított. Mutogatott, előbb jobbra fordulj, aztán a második utcánál balra, s én arra indultam, amerre vezényelt, noha ismertem a város összes sikátorát, mégis hittem neki. A bejárat előtt megálltam, leemeltem a szegről a névtáblát, benyitottam. Az ablak mellett egy férfi ült, Buson, a vakember, aki a maga módján mereven nézett a távolba, kopasz fején pillangók hada pucérkodott, pattogott. Beljebb léptem, de ő meg sem mozdult, úgy tett, mintha ott sem lennék, pedig köszöntem is neki mély meghajlás kíséretében, majd leültem az övével szembeni sámlira, amely még az oviban nőtt hozzám elválaszthatatlanul. Ez tényleg az én otthonom. Ne haragudjon – próbálkoztam újból megérinteni. – Hogy is mondjam? Azt hiszem, címet tévesztett, ez az én tulajdonom, az én szobám, az én intim szférám, az is volt mindig, családi hagyaték – és elmosolyodtam, hogy enyhítsek valamelyest vélt dermedtségen, majd magamra kaptam a fotel támlájára lezseren odavetett narancssárga pulóveremet. Előtte mégsem akartam meztelenkedni. A pillangók hirtelen szétrebbentek, mozgó, élő hálót képezve közöttünk.

– Rejtőzködik előlem, noha ezt a megtisztelő feladatot azért bízták rám, az ismeretlen japánra, mert mint tanítvány messziről jöttem ide, tehát sosem találkozunk. A nagy távolság mögött azonban egy még hosszabb út fut, egy olyan ösvény, amelyen már számos honfitársam kísérelt meg végigmenni, s ma is egyre többen igyekeznek közelebb kerülni ahhoz a világhoz, amelyben mesterünk gondolatai laknak – bocsátotta tiszteletteljesen elébem, majd végre felém fordította a tekintetét is, felállt. Közepes termetű, de kimunkált testű, egészséges embernek tűnt. – Igyon meg velem egy teát, és akkor majd megért mindent – parancsolt rám, bár nem is éreztettem vele, hogy valójában elbeszélt a fejem felett. – Most menjen, készítse el. Előbb melegítse meg az öntöttvas kannát, a bambuszseprűvel toljon bele egy kiskanálnyi teaport abból a keverékből – és egy selyemzacskóból kikandikáló lapos kerámiaedénykére mutatott –, forrázza le, de csak egy merőkanálnyi vizet adagoljon hozzá, ne többet, majd fedje le. Pár perc múlva emelje fel a fedőt és szívja magába a teák illatát. A kapott sűrítményt csupán annyira hígítsa fel, hogy megihassuk. Ne használjon adalékokat, sem cukrot, sem mézet, sem citromot. Az edénykében maradt maradékot később még felhasználhatja, a felöntési időket viszont hosszabbítsa meg. Ne fintorogjon, mert az így előállított teában nem fog csalatkozni: a genmaicsa és a matcsa együttese rendkívül könnyű, élénkítő, testet melegítő, tudatot élénkítő édes ital, elvezeti majd ahhoz a spirituális megvilágosodáshoz. Ha viszont keserűt állít össze, megerősödik majd a szíve, a teste pedig mentes lesz a betegségektől. Az én teámban tehát minden olyan földi s mennyei jó megtalálható, amelyre magának szüksége van – suttogta, majd meghajolt, körülnézett a tágas szobában, mintha vendégeket szeretett volna köszönteni, végül pedig óvatosan letelepedett a már előre kikészített padkára, s nekilátott a teasütemények rendezgetésének.

Miután végeztem, én is leereszkedtem a jelképes tűz mellé, a tatamira, így vele együtt szürcsölgethettem el a csanoju-ját. Hármat kortyoltunk belőle, ám inkább hallgattuk egymást. Jóllehet egyikünk sem beszélt, tökéletes volt közöttünk a megértés, kommunikációra nem kényszerültünk. Ritkán, ezidáig valójában sohasem hallottam még ekkora mondanivaló-nélküliséget. Ebben a némaságban nyilvánult meg számomra a szünet végtelenül gazdag minősége.


Ez a fickó nem vette észre, hogy beköltözött a magányos, igénytelen otthonomba, nem látta, hogy bejöttem, „rárontottam”, de látta a narancssárga pulóveremet, és végignézte, miként ügyetlenkedem a poraival. Bár a közelmúltig nem futottunk össze, tudta, hogy az én házam nem szukija, hogy engem oda be kell vezetnie, hogy én egy szubkultúrát képviselek, amelyben a társaságok kávét vedelnek hangos bárokban. Honnan ejtőzött ide ez az ember? Ki küldte?


Üres raku-csészéjét két kézzel a kisasztalra helyezte, s visszaült az ablakhoz, ahonnan ismét utak után kezdett kutatni a messzeségben. – Meghalok. Úgy, ahogyan a levelek lehullanak ősszel. Miért kellene erőszakkal meghosszabbítani az életet, ha senki sem várja ezt el tőlünk? Életem békés volt, senkit sem kényszerítettem tettekre oktalanul. Egyszer viszont megöltem egy fiút. Gyilkosnak készült – motyogta egyhangúan, és ahelyett, hogy bevette volna a gyógyszert, amelyet felé nyújtottam, beleivott a kedvenc rizsborába, majd nyugodtan, zajtalanul, úgy, ahogyan érkezett, elhagyott.

Nem értettem, miért akartam én őt orvossággal kikúrálni, hisz fogalmam sincs, mi baja lehetett. Nem ismertem, mint már jeleztem. Ő mégis engem várt, rám várt, csak ő tudja, mióta, s én nyomban elő is segítettem a távozását.

Kinéztem az ablakon, amelyen át korábban ő meredt a távolba. Az utcákat vastag hótakaró melengette, s én csodálkoztam, mert eddig észre sem vettem, hogy havazik. A mester pillangói élettelenül hevertek a gyékényemen, szertartásra vártak.

2010. február 2., kedd

Ünnep



Virágban a cseresznyefák,
mindenki izzó, víg selyemben
pompáz,
de ott benn, a ruhákban, zörög
a csontváz.

Egy öreg gyermek segítőkészségének köszönhetően végül hazaértem. Fogalmam sincs miként, mikor és mivel, ezért nem mondom, hogy célba, mert a cél számomra mást jelent, egészen mást. Csak így egyszerűen: haza. Az ajtómon azonban már nem az én nevem volt feltüntetve, s ezért picit meglepődtem. Hogy a csudába, ilyen sokáig voltam távol, ennyit tétováztam azon, merre induljak tovább?, értetlenkedtem, ám ebbéli bizonytalanságomra magyarázatot nem találtam, hisz akármennyire is erőlködtem, csupán arra emlékeztem, hogy egy pillanat alatt kicsusszant a kezem  közül. Elveszítettem őt is, de vele együtt azt a világot is, amelyet képviselt, holott csak gondolatban vétkeztem, és még csak azon kehelyből sem ittam, amelybe főbűnöket csöpögtetett ünnepélyesen áldásos kezével. Vagy talán pont azért illant el előlem, mert ott voltam ugyan mellette, egyetlen karnyújtásnyira szuszogtam csak tőle, s mégis áthidalhatatlanul messze?
A vasutasok Beethoven Örömódáját játszották a váróteremben, egy azonosítatlan kócos ifjú pedig vörös rózsákkal kínált. Nyúltam is volna a csokor után, de nem értem el. A fiú végigmért, elsápadt, majd elfutott. Kínzó képek kezdtek gyötörni, s rájöttem, a szögesdrótként viselkedő áttetsző, csalfa kendő lehet az oka mindennek. A derékról derékra libbenő leheletfinom vándorkendő, amely rátekeredett a nyakamra, s fojtogatni kezdett. Nem, nem akarhatod, hogy... Igazából már az események pontos időrendjét illetően is kétségeim támadtak. Képtelen lettem eldönteni, mi következett be korábban: a megismerkedésünk vagy a szerelmünk? Megnyugodtam viszont, mert az eredményt nézve ennek a részletnek abszolút nem volt jelentősége. Sőt már annak sem, hogy a tizedik emeleti lakásomba időközben bekököltözött Buson, a vakember.
Lecaplattam a parkba, s leültem a cseresznyefa alá, mely éppen virágzott. Tavasz lenne tán, mégis fogatvacogtató téli hideg?, álmélkodtam csöppet, ám erre a kérdésre sem találtam választ, úgyhogy elhesegettem magamtól zavaros gondolataimat. Nem engedhetem, hogy egy ennyire mellékes jelenség megkeserítse az életemet. A legfontosabb ugyis a gyönyör, amit e tünemény nyújthat nekem – van például kivel elbeszélgetnem, egyvalakivel a tömegből. Hogy kivel, az nem számít, mert a nevek nem számítanak, nem számít, ki hajtja ma álomra fejét otthonomban, nem számít, minek hívják, mert mindenik név egy jól meghatározott létezőt jelöl, én pedig nem vagyok biztos abban, ki vagyok most én, mi több, hogy vagyok-e egyáltalán. Nevem jelenleg nincs, az tény, legalábbis nem jut eszembe, hogy lenne nekem ilyenem. Ki is vagyok én valójában? Tudja-e valaki, ki vagyok én?, fordultam kétségbeesetten környezetemhez, amely amúgy nem volt mestere a beszélt szónak, és én ezt nagyon jól tudtam.
És ő? Kicsoda ő? Mi az, hogy csak úgy betéved az életembe, besettenkedik a hálószobámba, beledumál a munkámba, s éjjelente szerenádot ad nekem? Vajon őt hogy hívták? Sosem mondta meg nekem, ki ő valójában, arra várt, hogy találjam ki, szinte provokált, majdnem félrevezetett. Mikor rákérdeztem, csak nevetett. Ne tudd meg, hogy ki vagyok. Jobb neked, amíg nem tudod, mert szavakkal meghatározhatatlan, intellektussal fel nem fogható, tulajdonságokkal körül nem írható – ezeket mondta, s elhalgattatott. Nem érdeklődtem tovább felőle, pedig nagyon kíváncsi volta már, hisz valamit azért sejtettem. Úgy hittem, ő az, ki egy az emberiséggel, jelen van mindenütt, minden időben és az összes rezdülésben, élőben és élettelenben egyaránt.
Ha ez így van, lehetne akár a múzsám is, bölcselkedtem, és okosságomon versenyt kacarásztam a fölém hajló cseresznyevirágokkal. – Csak nem hiszed el, hogy ezt megteheted? – hecceltek tovább a kis hableányok. – Mi a múzsáinkkal ugyanis hemperegni, smárolni szoktunk – harsogták boldogan, és örömükben színpompás sziromkötegeket köpködtek szerteszéjjel. – Márpedig amerre hadsereg vonult el, ott csak tüske s tövisbozót terem, a nagy háborúk nyomában mindig ínséges esztendők járnak. – Ti miről beszéltek?, értetlenkedtem, mire ők rám néztek, látszott, nem tudják, hová soroljanak. – Harcban álltatok, közzétek fegyveres seregek ékelték be magukat, barátok közt ilyen nem történhet meg: a barátságnak az emberit kell követnie. Menni hagytad, nem ellenkeztél, ezt helyesen tetted, de szívedben tovább élt a vágy, hogy megkapjad, hogy csakis a tiéd legyen, nem a földé, s nem az égé, kizárólag a tiéd, hogy aztán diadalt üljél, mégha egyedül is, erősnek, verhetetlennek érezd magad. Sóvárogtál, igaz, ő is, nagyképűségetekkel fájdalmat és szomorúságot okoztatok egymásnak, egyöntetűen rettegtetek a kudarctól, a közös élet lehetőségének végleges megsemmisülésétől, szégyenkeztetek gyengeségetek miatt, ám ezt titkolni, rejtegetni próbáltátok, míg végül a félelem mindkettőtöket felemésztett. Pedig tudhatnátok: semmi és senki nem választhat el titeket egymástól. Most pedig menj, tedd jóvá vétkeiteket, irtsd ki a felnevelt bogáncsaitokat, ám úgy, hogy közben ne csinálj semmit, ne támadj rá senkire.
Mire felnéztem rájuk, hogy elbúcsúzzak, és felvilágítsam őket, mennyire tévednek, mert én nem akartam neki rosszat, már nem voltak odafenn: az ágak csupaszon birkóztak a feltámadt jeges széllel.
Nekiiramodtam, lábaimat a legyőzött esetlenségével vonszoltam magam után, botladoztam, mint egy hadirokant, aki csak álmaiban járt csatatéren, miközben a szívem úgy kalapált esendő testemben, mint a túledzett acélkorong. Ekkor azonban még nem láttam, hogy ott áll az út végén, engem remél.
Jobb lenne, ha tudnád, ki vagyok, jobb lenne, ha tudnád, mennyire szeretlek, ismételgettem magamban. Amikor ismét elindultam felé, anélkül, hogy sejtettem volna, mit teszek, ez volt az egyetlen kívánságom.