mennyire apró, jelentéktelen a lenti világ mocska.
Sok pici könnycsepp, sikolyparádé, öngyilkos-jelölt,
jóllehet nem vagyok én még szárnyas paradicsom-lakó.
Egy lány a tó partján keresgéli éppen félreismert
önazonosságát. Nyelve kilóg, szemében homály,
jövője feneketlen sötétség, moha s csontegyveleg.
Lábai alatt villamos szalad a sínen, zakatol is,
mintha fájdalmai lennének, s magányában ordítani akarna.
Derekából kiszáll egy szerelő piszkos tarka cipőben,
haján vastag zselé, hóna alatt aktatáska-féleség, hogy
aláíratlan számlákat dobhasson be a feneketlen postaládákba.
Vöröslik a menny, kutyánk a fűben keresi elveszített életét,
asszonya rálép a katicabogárra, s leinti a friss természetet.
A kék ég alatt, a parkban tangót lejt a szajha s a párja,
némán nézik a csúnya arcú nő pofáján a bibircsókot.
A táncosnőn neccharisnya, s szakadt, háta csupasz,
rajta a férfi matat, tapogat, elhessegeti a szemtelen legyet.
Tenyere lejjebb csúszik az izmos lábakon, a ritmus lazul,
a magasban vadkacsa-horda lendül át zajosan északabbra.
Útjukból kitérve ereszkedek alá, egészen az erdőig bukok,
elterülök egy ágon és lesem a rengeteg-legendát, megmaradt-e belőle
mára egy kis igazság-töredék, utódnevelő szellemiség-morzsa.
A fatörzs azonban elhajlik alattam, leereszt a földre, otthonomba.
3 megjegyzés:
igazi tavaszi frissesség,
versnek is beillenék,
talán az is,
nagyon tetszik :)
Ó, köszönöm. Talán fel kéne csapjak költőcskének? :)
Prózában verhetetlen vagy, miért ne lehetnél az költőként is ? Bízd csak rá a mondanivalódra, utat tör az magának....:)
Üdv
Éva
Megjegyzés küldése