KARÁCSONY

volt, van, lesz...

Tulajdonképpen hazaugrottam pár napra, vagyis kettőre. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy otthon voltam-e. Tulajdonképpen teljesen konfúz bennem minden eme nagy időutazást követően. És tulajdonképpen nincs is karácsonyi hangulatom. Mert végülis mit jelent a karácsonyi hangulat? Fenyőfát szép csillogó díszekkel? Kényszermosolyt az esti vacsoránál? Stílenáhtot? Kürtöskalácsot és gipszangyalkákat? Ez odakinn mind megvan, még sincs semmi.

Felszálltam a buszra, s az első benyomásom az volt, hogy mindenki engem néz. Mert valójában tényleg mindenki engem nézett, illetve azt nézte, hogy mit keres ez a nő ezzel a hátizsákkal a városi buszon? Tán bolond? Mindenki nézte a hátizsákomat és engem, ülőhely már nem volt, ám senki sem állt volna fel, hogy leülhessek. Se férfi, se nő. Sőt, mindenki haragudott, hogy egy nagy térfogatú zsák van a hátamon, nem egy tenyérnyi, parfüm illatú retikül a kezemben, mondjuk, és mindenki haragudott bizonyára azért is rám, hogy nő létemre ilyen terheket cipelek a vállaimon.

Ezek után nem tudom, otthon voltam-e?

A korzón ugyanazt láttam, amit tavalyelőtt és azelőtt, no meg három-hét-tizenhét éve. De mi történt addig? Mivel gyalog tettem meg az utat a flitteres belvárosi díszelőadásig, sok mindent láttam. Láttam, hogy lebombázták a csokigyárat, a Kandiát, mert valakik úgy gondolták, Bukarestben jobb helyen lesz. Láttam, hogy a csempe- s a textilgyárral is ugyanazt tették. Láttam, hogy az üknagyapáim pénzéből emelt bérpaloták betegebbek, mint amikor utoljára találkoztunk. Mert valakik úgy gondolják, ha meghalnak, akkor porrá válnak, és jöhet a helyükbe a számukra dollármilliárdokat hozó beruházás. És láttam sok-sok idegen és gonosz embert, olyanokat is, akiket szívesen felpofoztam volna, bár lehet, korábban sosem futottam velük össze.

Vagyis nem tudom, otthon voltam-e egyáltalán. A legvalószínűbb, hogy nem. Hisz akikhez tartottam, azok már a sírban vannak és külföldön. Ha pedig ők nincsenek, nyugodtan bevallhatom végül magamnak is: a rengeteg rossz emléket és a megszámlálhatatlan újraharagszomrád-megvagyoksértődve ismerőst leszámítva semmi sem köt már a szülőhelyemhez. Mi több, egyre jobban gyűlölöm, egyre fájdalmasabb rosszullét környékez, ha mennem kell oda, ha jegyet kell váltanom a Kürtös felé tartó vonatra, jóllehet a kalauz állandóan kedveskedik nekem valamivel. És még csak nem is a fajtámból való az, aki kedveskedik, hanem a szomszédos nép fia, lévén, hogy a vértesóm ezúttal is megvág 250 forinttal. Mondja, 500. És én készítem is elő az ötszázat, szinte boldogan, hogy ni, miután a menetrend hézagossága miatt két és fél órát idétlenkedem Békéscsabán (ahol kínomban ismét megtekintem a már milliószor megtekintett összefüggő panel-együttest és betonkolbász-kerítést), csak ötszázat kérnek egy pót-pótbilétáért a Maros IC-re a MÁV-nál, mennyire rendesek. Holott egy fenét.

Persze előfordulhat, az a baj, hogy folyton ilyen késői órákban veselkedek neki a naplóírásnak. Lehet, hogy az állandósult rossz kedvemet, amelytől aligha fogok egyhamar megszabadulni, a kialvatlanság okozza. Lehet, a halálos lelki fáradtság teszi, hogy idén sem sütök-főzök majd, ahogy illik, ahogy elvárja tőlem a saját butaságába belefásult társadalom, és a lépcsőházat sem fogom elárasztani a savanyú káposzta illatával. Tehát bocsásson meg nekem az Úr, hogy idén sem állítok karácsonyfát, idén sem kavarok ünnepkor tejfölt a levesembe, idén sem küldök senkinek téli tájas, jászolos, beiglis képeslapot, és idén sem fogom megnézni a marhaságokat a tévében. De azért békés szentestét mindazoknak, akik valami csoda folytán belebotlanak a blogomba.