volt, van,
lesz...
Tulajdonképpen
hazaugrottam pár napra, vagyis kettőre. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy
otthon voltam-e. Tulajdonképpen teljesen konfúz bennem minden eme nagy időutazást
követően. És tulajdonképpen nincs is karácsonyi hangulatom. Mert végülis mit
jelent a karácsonyi hangulat? Fenyőfát szép csillogó díszekkel? Kényszermosolyt
az esti vacsoránál? Stílenáhtot? Kürtöskalácsot és gipszangyalkákat? Ez odakinn
mind megvan, még sincs semmi.
Felszálltam a
buszra, s az első benyomásom az volt, hogy mindenki engem néz. Mert valójában
tényleg mindenki engem nézett, illetve azt nézte, hogy mit keres ez a nő ezzel
a hátizsákkal a városi buszon? Tán bolond? Mindenki nézte a hátizsákomat és
engem, ülőhely már nem volt, ám senki sem állt volna fel, hogy leülhessek. Se
férfi, se nő. Sőt, mindenki haragudott, hogy egy nagy térfogatú zsák van a
hátamon, nem egy tenyérnyi, parfüm illatú retikül a kezemben, mondjuk, és
mindenki haragudott bizonyára azért is rám, hogy nő létemre ilyen terheket cipelek
a vállaimon.
Ezek után nem
tudom, otthon voltam-e?
A korzón ugyanazt
láttam, amit tavalyelőtt és azelőtt, no meg három-hét-tizenhét éve. De mi
történt addig? Mivel gyalog tettem meg az utat a flitteres belvárosi díszelőadásig,
sok mindent láttam. Láttam, hogy lebombázták a csokigyárat, a Kandiát, mert
valakik úgy gondolták, Bukarestben jobb helyen lesz. Láttam, hogy a csempe- s a
textilgyárral is ugyanazt tették. Láttam, hogy az üknagyapáim pénzéből emelt bérpaloták
betegebbek, mint amikor utoljára találkoztunk. Mert valakik úgy gondolják, ha
meghalnak, akkor porrá válnak, és jöhet a helyükbe a számukra dollármilliárdokat
hozó beruházás. És láttam sok-sok idegen és gonosz embert, olyanokat is, akiket
szívesen felpofoztam volna, bár lehet, korábban sosem futottam velük össze.
Vagyis nem tudom,
otthon voltam-e egyáltalán. A legvalószínűbb, hogy nem. Hisz akikhez tartottam,
azok már a sírban vannak és külföldön. Ha pedig ők nincsenek, nyugodtan
bevallhatom végül magamnak is: a rengeteg rossz emléket és a megszámlálhatatlan újraharagszomrád-megvagyoksértődve
ismerőst leszámítva semmi sem köt már a szülőhelyemhez. Mi több, egyre jobban
gyűlölöm, egyre fájdalmasabb rosszullét környékez, ha mennem kell oda, ha
jegyet kell váltanom a Kürtös felé tartó vonatra, jóllehet a kalauz állandóan
kedveskedik nekem valamivel. És még csak nem is a fajtámból való az, aki kedveskedik, hanem
a szomszédos nép fia, lévén, hogy a vértesóm ezúttal is megvág 250 forinttal.
Mondja, 500. És én készítem is elő az ötszázat, szinte boldogan, hogy ni,
miután a menetrend hézagossága miatt két és fél órát idétlenkedem Békéscsabán
(ahol kínomban ismét megtekintem a már milliószor megtekintett összefüggő panel-együttest és betonkolbász-kerítést),
csak ötszázat kérnek egy pót-pótbilétáért a Maros IC-re a MÁV-nál, mennyire rendesek. Holott egy fenét.
Persze
előfordulhat, az a baj, hogy folyton ilyen késői órákban veselkedek neki a naplóírásnak. Lehet, hogy az állandósult rossz kedvemet, amelytől aligha fogok egyhamar megszabadulni, a
kialvatlanság okozza. Lehet, a halálos lelki fáradtság teszi, hogy idén sem sütök-főzök majd, ahogy illik, ahogy elvárja tőlem a saját butaságába belefásult
társadalom, és a lépcsőházat sem fogom elárasztani a savanyú káposzta illatával.
Tehát bocsásson meg nekem az Úr, hogy idén sem állítok karácsonyfát, idén sem kavarok ünnepkor tejfölt a levesembe, idén sem küldök senkinek téli tájas,
jászolos, beiglis képeslapot, és idén sem fogom megnézni a marhaságokat a
tévében. De azért békés szentestét mindazoknak, akik valami csoda folytán
belebotlanak a blogomba.
3 megjegyzés:
Azzal h társadalmi elvárássá lett az áhítat, önmaga lényegét veszítette el. Remélem, azért valami jó is történik majd veled karácsonykor :) Szebb napokat!
Igen. Köszönöm!
Remélem azért jól telt!
Megjegyzés küldése