SZABAD KŐMÉRGESEK

Lebontották, szétszedték a város büszkeségének számító kar székhelyét. A Jászság Népi Együttes idén ünnepelte fennállásának 40. évfordulóját, és arról volt szó, hogy kiemelkedő teljesítményére való tekintettel nagy és szép székházat építenek a kollektívának. A beruházásnak ugyan nagy elánnal kezdtek neki, ripp-ropp fel (vagy el-) is emelték az alapokat, a felsőbb szintek egy részét és egyebeket, a város apraja-nagyja járt a csodájukra, s bólogatva tapsikoltak és táncoltak a jász hagyományok iránt elkötelezett nemzedékek örömükben a patakparton. Ám azt hiszem, senkit nem lep meg, hogy ennél több nem történt, mert a munkások egyik napról a másikra eltűntek az állványokról, az építkezés pedig leállt. Most elhagyatottan ácsorog a csonk a még derűs Zagyva mellett, én meg úgy teszek, mintha értetlenkednék afölött, miért indított csődeljárást maga ellen az építkezési cég (a Hérosz /sic!/, zsebében a csillagászati összeggel), ha támogatói, megbízóik magukénak vallották a házszentelés ügyét?

Mint említettem, úgy teszek, mintha, s mindenki úgy tesz, mintha... Igazából persze csöppet sem lepődnék meg azon, ha ugyanazok a kőmérgesek, akik elmentek, térnének vissza tavasszal a falak alá, ezúttal azonban egy másik, kvázi újonnan bejegyzett, azaz makulátlan cég mezében.

Hát így jártunk. Jártak.

Akkor miként is van: szeretik-e a jászságukat, vagy nem?, imádják-e az együttesüket, vagy sem?