Rövidített bejegyzés

Meg egy még rövidebb megjegyzés.

És ezt még kimondani is nehéz.
Ám azon felül, hogy teljesen át kellett írnom tegnapi soraimat, és leszámítva, hogy ma ugyanazt gondolom, amit korábban, már ami a kultúra köznépi támogatottságát illeti, abszolút rendben vagyok. Hisz mi egyebet tehetek, minthogy elfogadom, a taps nem jár ki mindenkinek. A tapshoz fel kell nőni, s ez éveket, sőt, évtizedeket vehet igénybe.
Továbbá az is lelkesít, hogy publikum nélkül könnyebb. Legalább korábban végzek, és legalább én is aludhatok majd ma vagy hat és fél órát.

A szőke meg a barna

Az irodában ketten ültek: a szőke titkár és a barna góré. Szokásszerűen a szőke érkezett meg elsőnek. Haját hátrafésülte s bekente olajjal, majd belenézett a tükörbe, hogy minden rendben van-e. Megigazította a nyakkendőjét, mert úgy látta, hogy sietségében ferdén kötötte meg, ez pediglen nem tetszett neki. Aztán fújt magára az asztalfiókjában tárolt parfümből. A barna később érkezett vasalt nadrágban, vasalt fehér ingben, aktatáskával. Bár barna bőrcipője nem illett szürke öltönyéhez, a jelzett összeférhetetlenség láthatóan nem zavarta, mert ő is fésülködéssel indította a munkanapot. Belenézett a tükörbe, hogy loknijait beolajozza. Kivette ezért szelencéjét a dossziék mögül, a vitrines szekrényből. Később megigazította a gallérját is, mert úgy érezte, kicsit szorítja a nyakát. Miután mindezzel végeztek, leültek kávézni. Mindig együtt kávéztak, mert szerették egymást. Persze csak annyira, amennyire kollégák ezt megtehetik egymással. Az automatát a szőke kapcsolta be, ám a kávét a barna adagolta a vízhez. Volt egy sárga és egy mokkaszínű csészéjük, ezeken osztoztak. Így várták a szőke könyvelőnőt és a barna titkárnőt, akik szintén osztoztak két csészén, egy sárgán és egy mokkaszínűn. Ezek csak annyiban különböztek a férfiakétól, hogy nők számára készültek. Elsőként mindig a titkárnő érkezett meg. Rendet rakott az íróasztalán, beolajozta az arcát, beparfümözte a haját, amelyet gondosan a tarkóján fogott össze, hogy ne zavarja munkájában. A könyvelőnő általában fél kilenc körül viharzott be szürke kosztümben, barna blúzban, vállán egy fehér táskával, amely nem illett ugyan az öltözetéhez, ám ez őt nem igazán zavarta. Inkább kiteregette íróasztalára a magával hozott dossziékat, megigazította szűk szoknyáját, mert úgy érezte, el van cseszve deréktájékban. Beillatosította kabátkáját, haját kontyba kötötte, végül belenézett a tükörbe. Kávéját a titkárnő társaságában fogyasztotta el, mert szerették egymást, de csak mértékkel, ahogyan munkatársak körében ez lenni szokott. Miután végeztek, összenéztek a szőke titkárral és a barna góréval, mert a szőke titkár a barna titkárnővel volt párban, a barna góré pedig a szőke könyvelőnővel. Ezt követően egy ideig jól elvoltak egymással. Holott a szőke titkárnak a szőke könyvelőnő jött be jobban, a barna górénak pedig a szőke titkárnő, ám a helyzeten nem változtathattak. A titkár nem állhatott össze a könyvelőnővel, a góré pedig a titkárnővel, még akkor sem, ha a könyvelőnőnek barna, a titkárnőnek szőke lett volna a haja. A társadalmi konvenciók ezt a változatot kizárták.


A góré ezért levette az öltönykabátját és összehajtogatta, így, kicsi pakként gyömöszölte be az aktatáskájába, mert rájött, színben nem illik a cipőjéhez, amitől viszont még nem kívánt megválni (de egyelőre a kabátkájától sem, túl drágának tartotta). S hogy ne fázzon, magára kapott egy skót mintás szvettert. A titkár a parfümjét öntötte ki a csapba, úgy vélte ugyanis, hogy párkapcsolatán és karrierjén ebben a kicsi irodában a jó illat már nem segíthet, sőt, talán épp az esélyeit rontja. Végezetül kezet mosott egy Nivea-szappannal. A hölgyek viszont egyazon eredményre jutottak: elhatározták, fiatalos külsejük megőrzése végett nem isznak több reggeli kávét, az olajat és a tükröt azonban megtartják, ám nélkülözik  az értekezletet és hanyagolják a kollégákat.

Az éjjel egy zöld biciklin

tekertem, bár azt hiszem, csak így utólag tűnik úgy, hogy a tárgy, amin ültem, zöld volt. Egy zöld bicikli. Érdekes, hisz miért pont egy zöld biciklin tekertem volna? Miért nem egy piroson, már csak amiatt is, mert életemben egyszer volt zöld biciklim – gyermekkoromban.

Aztán egy parkban múlattuk az időt, ott söröztünk, de ekkor már nappal volt, mi elég nagy csoportot alkottunk a hosszú lócán, amelyen fejemet hátravetve végignyúltam, hogy érje, simogassa, barnítsa a nap. Nem éreztem a meleget, bár nyár volt, a fénypászmák érintése azonban jót tett a fizikumomnak. Ezt ellenben éreztem. Mintha valaki ujjbegyeivel kopogtatta volna végig a testemet. Miután ezzel végzett, a nyakam alá tolta tenyerét és magához húzott, mégsem tudom, ki volt az illető. Mondom, nagyon sokan voltunk, egymás mellett ücsörögtünk a hosszú padon, ott ittuk a sört. Az illető, aki megemelt, azt mondta, borzalmas volt látni, miként tódul koponyámba a vér. Ijesztő volt, hangsúlyozta, rettenetesen ijesztő, jóllehet jelzőket talán nem is használt, de azt, hogy ijesztő, többször is megismételte, s konkrétan látszott rajta, hogy meg van ijedve, homlokán teljesen megdagadtak az erek. Én viszont még mindig nem tudtam, ki ő, s mi okból aggódik értem. Az arcára is csak halványan emlékszem, képtelen lennék most pontos leírást adni róla. Talán annyira átlagos volt, hogy nem is lenne érdemes. Csupán azért beszélek róla, mert vele is volt egy szép nagy zöld kerékpár. Ez az egyetlen dolog, amelyre személyével kapcsolatban emlékszem.

Arculattervezés

 Cornell Capa (Friedmann Kornél) fotója

Sosem voltam szakbarbár, már gyermekkoromban sem. A balettórák azzal kezdődtek, hogy a prof nagyot csapott a fenekemre, mondván, ilyen seggel nem lesz belőlem táncos, aztán a nyakamba tolta az egyik lábamat. Pedig ha belegondolok, annyira kövér nem is voltam, mint amennyire megcsapott és megszégyenített, sőt, nem is voltam kövér, csak dundi.
Pedig sportoltam – rendszeresen –, és anyám is azt mondta, pont úgy néztem ki, s nem másképpen, mint egy egészséges kislány.
Ám ettől függetlenül az első sorba csak a soványak állhattak, egészen pontosan fogalmazva: azok, akik nagyon soványak voltak, annyira soványak, hogy a bordáikat a tornadresszen át is meg lehetett számolni. A prof ugyanis azt mondta, ők a megfelelők, táncolni csak ők tudnak. Igaz, hogy nem nagyon bírták az iramot és sokszor belebotlottak a saját lábaikba, de ez senkit sem zavart, mert az első sor nekik volt fenntartva.
S most, hogy visszanézem a képeket, tényleg igazat kell adnom a pofozómesternek, hisz miután a kanyaró olyanná tett, mintha tébécén estem volna át, engem is megtaláltak a fontosabb szerepek és a rendezvényfotósok. A fodros ruhák pedig sikeresen eltakarták a kiálló csontokat.

ÁLLATI TESZT

Ha jól sejtem, vanília illatú, s a címkéje szerint Kínában gyártották. Tartálya átlátszó, tartalma aranysárga. Épp zuhanyoztam, amikor úgy gondoltam, itt az ideje, hogy elolvassam a fürdőgélnek nevezett ajándék használati utasítását. A cédulán ez állt többek között és megközelítőleg: állatokon nem tesztelt, gyermekek elől elzárni! Erre én elzártam a csapot, és elgondolkodtam egy picit azon, jó-e ha folytatom a tisztálkodást.
Így utólag csakis azt mondhatom, hogy különösebb nyavalyám még nem lett tőle, csak a jobb kezem egyik ujján jelent meg két óriási vízhólyag, de már két nappal a mosakodás előtt, tehát kivételesnek nevezhetem magam, és hálát adhatok a gyártónak, hogy nem tört le a karom, és nem nőtt ki a második, harmadik fejem a cucctól. Persze lehet, ebbe az is besegített, hogy már elmúltam tizennyolc, és most épp én vagyok az az állat, akin a szert tesztelik.

LÓGUNK

Nem tudom, mikor készült a fotó, de az tény, hogy nem sok minden alakult át azóta (hacsak nem a Moszkva tér elnevezése), még az utasok sapkája sem cserélődött le, csak beledöglött a nagy sebesség-korlátozásba. Drágább lett viszont a vonaljegy-kezelő menedzsere, az áramszolgáltató igazgatója s a friss budapesti levegő legfelsőbb elrontója, kevesebb a pótszék-beültető, több az iskolakerülő potyautas, muszájból pedig elviselhetőbb az égetett gumi illata a fedélzeten. A sárga villanyosnak mégis megvan a varázsa, s megvannak a varázslói, akik észrevétlenül varrják ki páncélozott retikülödből, golyóálló zsebeidből és bérelt vesédből a tárcádat, ültetik el frizurádban a bogarat, hónaljadban a poloskát. Ám sebaj, mindannyian érezzük és látjuk, nem kell amiatt aggódnunk, hogy nem lesz ki meglökje, arrébb tolja a szerelvényt, miután az utolsó csavar is beadja az unalmast és az utolsó közszolgát is útjára bocsátják. 

VÉGZET

1. 

   
   

   „Amikor André Salmon francia költő, író, kritikus, Apollinaire, Picasso és Modigliani barátja végigjárta egyik utolsó párizsi gyűjteményesét, megállt az egyik kép előtt, amely egy sétapálcás, gorilla vigyorú úri férfit ábrázolt, mellette pedig a sorsába beleroppant nőt, ezt kérdezte a festőtől:

   – Ez megöli, mielőtt hazaérnek?

   Farkas rám nézett, elámultan Salmon kérdésétől, mert ő nem tudta, hogy ezt festette meg.

   – Hallod, mit kérdez tőlem? – suttogta magyarul.

   Hanem én hallgattam mélyen, mert tudtam, hogy apját és anyját festette meg. Mint annyi beállításban máskor is, de mindig azonos lényeggel.”

   
   

   A történetet, amelynek középpontjában feltételezhetően az 1934-ben festett Végzet című alkotás áll, Dénes Zsófia jegyezte le szemtanúként a 20. századi magyar festészet egyik legjelentősebb, egyben legtalányosabb alkotójáról, Farkas Istvánról, akinek szinte mindenik képe a gyermekkorában ért lelki trauma lenyomataként hat, hiába próbálta ezt a művészet eszközeivel mások elől elrejteni. Farkas István édesanyja elmegyógyintézetben hunyt el, édesapja pedig, Wolfner József, a neves műgyűjtő, újság- és könyvkiadó, a Művészet című folyóirat elindítója szülőnek a lehető legrosszabbnak bizonyult, szadisztikus hajlamokkal megáldott zsarnoknak. Bár az érzékeny lelkületű István többször is kísérletet tett rá, sosem sikerült megszabadulnia az apja által ráerőszakolt középosztálybeli életformától. Ennek következménye az lett, hogy elidegenedett attól a környezettől, amelyhez születése és neveltetése révén tartózott. 

   A Párizsban, Münchenben, Nagybányán is megfordult, Mednyánszky, Ferenczy műhelyében csiszolódott festő főművei a harmincas években, meglehetősen egyéni és összetett stílusban születtek, és több irányzat (szürrealizmus, expresszionizmus, posztimpresszionizmus) jellegzetességei is kimutathatók rajtuk. Nyilas-Kolb Jenő így írt képeiről: „Nyomasztóan sötét, terhesen torz rajtuk az élet. (...) A festő érzi a tragédiát, és tudja, hiába minden, nincs segítség. (...) Talán maga sem érzékeli, mennyire benne van a képeiben. És mennyire bennük van korunk egész tragédiája.”

TÉVEDÉS

Megadom nektek *ezt a linket. Aki megtalálja az illető oldalon a nevét, írjon a szerkesztőnek, hogy hibázott. Nem kellett volna. El sem tudjátok képzelni, mennyire fontos.

*http://www.elte.hu/file/almanach.pdf

**A fene vigye el! Úgy örülök, hogy megtaláltam.

VÁLSÁG

Ma ismét olyan napom van, hogy a legszívesebben hagynám a francba az egészet. Vagyis ez a nap is olyan, mint a többi. Legtöbbször ugyanis sírógörcs tör rám, amikor be kell mennem/jönnöm a munkába, amihez gyakran fizikai fájdalom is társul a gyomrom tájékán. És ez nem azért alakul így, mert odabent egész nap ordítanak rám, és nem is azért, mert időnként hozzám vágják a kávéautomatát. Ennél sokkal rosszabb. A hallgatás dilettantizmusa, a nyomasztó csend az, ami kikészít, a közös téma s az empátia hiánya, az örülök, hogy van egy kényelmes munkahelyem, mert rám kacsintott a szerencse (de leginkább, mert amatőrizmusomért, tutyimutyiskodásomért cserébe azt tehetnek velem, amit kívánnak) állapota, a tologatom a saját szekeremet pofátlansága, a nem követelőzök, nincsenek igényeim a fenntartóval szemben szerencsétlensége, s mindaz, ami ezzel jár. Nem, és nem értem.

Persze lehet, hogy én hibáztam, rossz, nem nekem megfelelő pályát, állást választottam, ám ehhez – pontosítás végett – hozzá kell tennem: nem is nagyon volt választási lehetőségem. Sosem dönthettem el, hol szeretnék dolgozni, s mit, mindig voltak nálam tanulatlanabbak, de furfangosabbak, akik jobban tudták, nekem hol és mit kell dolgoznom. Hát ezért is van az, ami – és nem csupán az én szerény kis életemben, hanem mindenütt. Mert senki sem ott idétlenkedik, ahol lenne a helye.

A napokban valaki a kezembe nyomot egy névjegykártyát. Tiszteletet követelő, hangzatos címek állnak rajta, a baj vele csak az, hogy az adatok nem felelnek meg a valóságnak. Vagy csak annyira, mintha én most azt állítanám magamról, hogy főorvos vagyok egy bécsi magánklinikán. Ám ez senkit sem zavar, kivéve engem, az illető megkapta a képességeit és olvasottságát messze meghaladó állást, és ennyi. Nem muszáj vele kebelbarátságban lenni, csak együttműködni… Jóllehet ebbe belegondolni is gyomorforgató, mi több, sok mindent jelent. Körülbelül ugyanazt a lelkiállapotot, amit fentebb már leírtam. És ez nem az én személyes összeférhetetlenségemből fakad, hanem a folyton újjáéledő kiábrándultságból. És szól időről, szól vesztességekről. Hisz minden egyes perc, amelyet így eltöltök, örökre kárba veszett. Valami más kellene.

Őszinte zaj kellene a hamis csend helyett.

Egy fals névjegykártya talán mindent megoldana: akár a már régóta tervbe vett regényemet is megírhatnám munkaidőben, mert senki le ne szarná odafönn, ki vagyok, honnan jöttem, mit akarok, megéri-e az államnak, hogy nekem intézményvezetői fizut nyomasson havonta - kizárólag szeretetből -, amíg ki nem nyiffanok. 

Jegyzetek az esőerdőből

Wallesz Luca

A 30-as évek közepén nagyobb társaság jött össze szombatonként Gyenes Gitta festőművésznő lakásán. Forgács Anti, Goda Gábor, József Attila és e sorok írója a társaság törzstagjai közé tartozott. Összejöveteleink központja és célja a festőművésznő lánya, Luca volt. Attila Lucának udvarolt, mint ahogy hozzá írt szerelmes verseiből közismert. Luca, úgy hiszem, nagyon kedvelte Attilát, a költőt és verseit, de személyéhez jóval kevésbé vonzódott. Alighanem ez volt az oka, hogy Attila az egyik szombaton kijelentette: másnap, vasárnap rajta lesz a 4:25-kor induló ceglédi vonaton. Nézzük meg őt az erkélyről, mert bizonyságot tesz majd Luca iránt érzett szerelméről.

Ebből semmit sem értettünk. A ceglédi vonat annak idején kelet felé a Nyugati pályaudvarról indult, ahogy a bécsi vonat manapság a Keletiből indul. Lucáék Zuglóban laktak, azt hiszem, a Mexikói úton; nyugatra néző erkélyükről le lehetett látni a vasúti sínekre. A Thököly utat, talán kétszáz méterrel odább, akkoriban - 1935 vagy 36 nyarán - a vonatok még nem hídon keresztezték, mint most, hanem sorompó volt, amiért is a szerelvények lépésben haladtak keresztül. Hogy azonban Attila mire készül vonaton és miért kívánja, hogy a balkonról nézzük - ezt nem tudta egyikünk sem.

Vasárnap délután ott szorongtunk valamennyien az erkélyen. Luca zsámolyon ült a balkon közepén, mi pedig félkörben álltunk, illetve szorongtunk mögötte. A ceglédi személyvonat menetrendszerűen tűnt fel. Attila az egyik lehúzott, harmadik osztályú ablaknál állt. Mintha biccentett volna felénk. Leemelte fekete kalapját és maga mögé hajította. Aztán mellmagasságban gyufát gyújtott és kihajolt az ablakon. Az égő gyufát a hajába dobta. Később tudtuk meg tőle, hogy előzetesen egy kis flaska benzinnel locsolta meg. Néhány pillantásig hosszú lángnyelvet vonszolt feje mögött, majd újra föltette kalapját. Ott állt, mereven, mozdulatlanul - talán azt figyelte: megnyerte-e Luca szerelmét? - míg a szerelvény elragadta előlünk.

Faludy György

Hány férfi tesz ki egy nőt?

Ha nem fognám fel tréfásan az életet, most sírnék

Vannak állapotok, amiket kénytelenek vagyunk kitalálni, ám vannak olyanok is, amiket nem. A mellékelt fotó például a valóságot tükrözi, nem tüntettem el róla senkit, de nem is montázsoltam rá senkit. Még ha az arcokat szét is folyattam rajta, jól látszik, ez volt egyike azon képzőművészeti kiállítás-megnyitóknak, amelyekről a nőket kitiltották. Elvégre mit ért egy nő a művészetekhez? Igaz is, a nő takarítsa csak szépen ki a termet, nyalja fel a padlót, vásárolja vagy süsse meg a saját pici kis kezével és a saját pici kis fizetéséből a felszolgálandó pogácsákat, aztán mossa el a poharakat, akassza fel a festményeket a falra, pakolja a székeket oda, ahová az urak parancsolják, és a legvégén, miután a díszhímek elmondták a magukét, töltse ki a pezsgőt. Ó nem, a pezsgőt ne a nő töltse ki. A pezsgő kitöltése egyértelműen a férfi dolga. Mit tudja egy nő, hogyan kell kitölteni a pezsgőt! A nő legyen vécésnéni, szakácsnő, ágyas, dísz a férfi öltönyének galérján, de ne akarjon felszólalni a nyilvános rendezvényeken, ne akarjon belepofázni a politikába s a hétköznapi élet alakulásába, ne szervezzen programot a bácsinak, ne adjon neki tanácsokat, ne öltöztesse, ne vetkőztesse, csak akkor, amikor az ember jónak látja. S nem utolsó sorban: ne nyúljon a pezsgőhöz!

Ami pedig a fényképarcok levakarását illeti: az érintettek anonimitásba tétele nagyon kemény munkát jelentett. Arra kellett ugyanis rájönnöm, hogy egyesek nagyképűségét hiába kenem szét, az illetők felismerhetők maradnak. Mert olyan kezük, mint nekik, nincs másnak, olyan fülük, mint nekik, nem lehet másnak, és olyan cipőt, mint ők, senki sem viselhet. És ez tényleg így van. 

(A fotósnak üzenem, ilyen szemszögből ne készítsen több illusztrációt. Kíváncsi lettem volna például arra, volt-e hallgatóság, és ha volt, mekkora, s befért-e a terembe. Mindenesetre köszönöm, hogy kölcsön vehettem a fényképet.)

A VALLÁSSZABADSÁG KIKIÁLTÁSÁRÓL egészen röviden

Két napja nagyot ivott és evett a papság az erdélyi vallásszabadság kikiáltásának sokadik évfordulóján. Tetőfokára hágott a jókedv, holott már ötödikben tanították a suliban, hogy a valódi s első vallásszabadságot nem Erdélyben mondták ki, hanem Augsburgban 1555-ben (a fölöttébb gyanús számsor feltételezhetően valamelyik titkos társulat titkos kódja), talán, az egyik nagy csata után, amikor a vitéz katonák ki voltak fáradva, száradva s szikkadva, mármint az a néhány, aki megmaradt. Érthető tehát az időpontválasztás, hisz mindig válságidőkben húzzák ki a jójistenkét a skatulyából.
Valószínűleg ez történt most is, mert ha visszatekintek a múltba, azt látom, hogy ekkora erővel már nagyon régóta nem ülték meg a szóban forgó jeles eseményt. Jóllehet épp a templomokban szokták emlegetni az olvasottabb urak az augsburgi mondást, miszerint cuius regio, eius religio, vagyis: akié a föld, azé a vallás, ami értelemszerűen könnyen meg is fordítható, s akkor így hangzik: akié a vallás, azé a föld. Erdélyire lefordítva e nagy igazságot azt kapjuk, hogy a nagyra becsült teológus-társadalom épp a transzszilván terület feletti magyar uralomnak vetett végett nagylelkűségével, úgy tűnik, örökre, hisz ahol többféle egyház, felekezet és szekta működhetett, ott a föld is kicsúszott az egyetlen uralkodó osztály lába alól.
Hát ennyire könnyelműen, kurjantgatva-táncolva veszejtették el évszázadokkal ezelőtt szeretett Erdélyü(n)ket a szépen és gyakran megénekelt lelki vezetők.
Ez van, ha nem tanulunk mások erényeiből.

A MAGYAR ORRÓL

Hiába veszek minden reggel mély levegőt, mielőtt elindulok a munkába, mert mire beérek, működésképtelenné válik a piszok számítógépem. Pedig én folyton reménykedek. Előfordulhat viszont, hogy a jövő héten már gépem sem lesz, sőt, még a széket is kihúzzák alólam - takarékossági megfontolásból, a hálózat hatékonyabbá tétele érdekében. Ez azt jelentené, hogy mire beérek, kapu sem lesz, amit kinyithatok, csak egy nemzetközi pöcegödör tátong majd az elvek szintjén tisztelt, de túlságosan költségesnek ítélt kulturális és művészeti (vagy inkább művészi, azaz jelképes) intézmény helyén. Hisz három embert, bocsánat, három és fél sehonnai naplopót, gyüttment suhancot fizetni nem könnyű feladat, mindenesetre nehezebb, mint egyet sem (ha utána számolok, imigyen megtakarított béreinkből három kiló szívgyógyszert vehet majd magának valaki havonta, ami nem elhanyagolandó teljesítmény). De azért én csak rendszerszerűen nyelem a mély hazai levegőt, amíg meg nem adóztatják az orromat a szaglásommal egyetemben, el nem adja az Egybesült Pénzhivatal a győztesen hunyorító kínaiaknak, vagy mit tudom én, kinek. Illetve csak szeretné(k). Tudniillik az enyém nem eladó. És egyáltalán: mit kezdhetnének egy leminősített, eladósodott, hibás magyar orral?

A parasztokról, a politikáról, a szeretetről, a kolbászról és a kultúráról

Valahol délen, vagyis Biharban, néha elmentem a Hegyközújlaki Népfőiskola rendezvényeire, amelyek általában egy előre kidolgozott forgatókönyv szerint zajlottak, mégis viszonylag szabadon. A szervezők berendezték a termeket, aztán magukat is, buszt küldtek a jónépért Nagyváradra, de olyat, amelyen talán még visszeret is kapott az ember, ha nem vigyázott. Egyszer például előttem ült az egyik ismerősöm, akiről – mint utólag kiderült – csak én hittem azt, hogy ismerősöm, ő ugyanis ahelyett, hogy előre nézett volna, vagy ki az ablakon, folyton hátul volt a szeme, rajtam, és ismételten szórakoztatni próbált, de mivel én csak a feje búbját láttam, a száját nem, így azt sem is hallottam, min kellene nevetnem. Mivel mindenáron el kívántam bújni előle, nagyon megmeredtem az ülőalkalmatosságok közti szűk résben, ahová be lettem szorítva, s nem csupán én, hanem mindenki, aki ülni akart a célpontig.

Nos, a helyzet – amely visszér-panaszokhoz is vezetett – Újlakon sem lett rózsásabb, mivel az előadások alatt nagyon kellett figyelni, főként azért, mert mindenki nagyon figyelt. Az idősebb nénikék a kiadványokat lapozgatták, a bácsikák be is aludtak néhányszor (ilyenkor hálát adhattak a kezükbe nyomott köteteknek), az érdeklődőbbek a térdkalácsukat veregették a füzetecskékkel, a felszólalók pedig néha fel is olvastak a magukkal hozott könyvekből, ám előbb-utóbb mindenki hatalmas tapsolásban egyesült (miután kiásította magát). A sikeres produkciók legvégén, természetesen, boldogan. Igaz, olykor akadt pár hallgató, aki siettetni szerette volna az értekezlet menetét, ezért egy-egy félbe hagyott gondolat szünetében csapta össze jól nevelten a tenyerét, nem pedig a finálét követően, az okító elismeréseképpen. Kimenni a teremből nem illett, amúgy sem lett volna rá esély, hisz a széksorok szélén mindig a legöregebb hölgyek foglaltak helyet, akiket nem lehetett csak úgy – ukmukfuk – felállítani. Nem mondhatta nekik az ember azt, hogy elnézést asszonyom, de ki kell mennem pisilni, miközben a pulpitusnál a doktor épp az Árpád-kori szenteket osztotta, szorozta.

Amikor viszont már az esti közös vacsorázás került szóba, óvodás és nyugdíjas hipp-hopp pattant fel a helyéről és viharzott ki az ebédlőbe, hogy elfoglalja az általa legjobbnak ítélt stratégiai pozíciót. Hogy kinek melyik tűnt a legjobbnak, változott. Volt, aki a zenekar közelében érezte magát a csúcson, volt, aki a vécé szomszédságában. Egyetlen közös vonást azonban felfedeztem ilyen téren a népekben, éspedig azt, hogy mindeniküknek megvolt a kedvenc ülőhelye, amely többnyire a lócának valamelyik részletét jelentette.

Így kerültem közel a falusi emberhez, az ízes beszédű s derék bihari paraszthoz, akivel az első kupica pálinka legurítása után össze is melegedtünk általában, olyannyira össze, hogy még egymás töltött káposztáit is felcseréltük. Mivel második kupica számomra nem létezett – ilyen téren én mindig tartózkodóbb voltam a többieknél –, az esemény végére tisztára megszerettem a társaság zsíros inggallérját, valamint az illatát, még akkor is, ha utóbbi sokszor a kolbászét a gyöngyvirágéval vegyítette. Együtt ittunk, táncoltunk, énekeltünk ilyenkor, imádtuk a cigányokat, többnyire a prímást, sértegetésre, pofavágásra senkinek sem maradt kedve, ideje s pénze. Mondhatnók, egy nemzet lettünk a kies magyar falu művelődési házában, a fehérre meszelt kultúrotthonban.

Azóta szeretem és becsülöm a magyar parasztot, gyakran pedig megvetem a jól fésült entellektüelt.

A CSŐTÖRÉS

a legtermészetesebb oka annak, hogy a család az új esztendő első hetében összeüljön és megtárgyalja a teendőket. Szintén az illető csőtörésnek köszönhetően végre a gyerkőcök unokatesói is szabadon felfedezhetik a lakást, mégpedig a lehető legviharosabban, aztán vendéglátóikkal egyazon időben, de egymás után is betörjenek a mosdóba, majd kitörjenek onnan indián csatakiáltások közepette. Nem utolsó sorban csőtöréskor a szülők is újraélhetik ifjúságukat, ennek ürügyén pedig túlharsoghatják az apróságok angyali kórusát. Aztán csend is lesz egy adott pillanatban, nem tudni, miért, ám szinte hallom, hogy egyikük benyúl a jégszekrénybe, kivesz és elszopogat egy kolbászvéget. De ez sem tart sokáig, csak néhány perc a boldogság, és kezdődik minden előröl, ám ezúttal változatosabban. Mert a férfiak arra is ráeszmélnek, hogy van egy doboz a lakásban, a dobozban pedig sok-sok ökölvívó-mérkőzés és pankráció, amiket meg lehet és meg kell nézni, hiába mutat két óra harminc percet a vekker holdvilágnál, mert vannak sörök, borok és kisüstik a spájszban, ezeket muszáj felhörpinteni a feledés, illetve a talpon maradás végett.

Hogy az asszonyok mit csináltak mindeközben, csak sejtem, de előfordulhat, hogy ők is ittak – a feledés végett. Párszor egyikük-másikuk felkacagott.

A csőtörés tehát a legtermészetesebb módja annak is, hogy a tetőtér lakói önhibájukon kívül ébren maradjanak hajnalig. 

AMIKOR NEM TÖRTÉNIK SEMMI,

az ember kimegy a konyhába, főz egy teát, aztán bemegy a nappaliba, megissza a teát, bekapcsolja a tévét, majd kikapcsolja, bekapcsolja a számítógépet, utána kikapcsolja, végül kimossa az ágyneműt. De mindeközben nem történik semmi. Ismét bekapcsolja a tévét, aztán kikapcsolja, kimegy a konyhába, főz egy teát, bekapcsolja a számítógépet, megissza a teát, utána kimossa az ágyneműt. És még mindig nem történik semmi. Bemegy a nappaliba, bekapcsolja a számítógépet, a tévét, megfőzi a teát, kimossa az ágyneműt. És hogy történjék valami, megissza a teát, kikapcsolja a tévét, a számítógépet, kimossa az ágyneműt, és nem utolsó sorban leül olvasni.
Ám miután kiolvasta a könyvet, és még mindig el szeretné kerülni, hogy ne történjék semmi, bekapcsolja a teát, kimossa a tévét, megissza a számítógépet, kikapcsolja a nappalit, végül megfőzi az ágyneműt.

Nem elég korán

De ugye nem téveszt össze senkivel? Most már, és nem is fog. Mert én a facebook-on is Gurzó K. Enikő vagyok, néha csak Gurzó Enikő, de ez lényegtelen, hajadon, gyermektelen, akit minden ismerős nő s férfi utál, főként a szókimondásom és a hosszú, erős lábaim miatt, bár megítélésük szerint nem vagyok több egy porszemnél, viszont jó a seggem és tenyérbe illő a mellem. Nem barátkozom nagy nevekkel, sőt, egyenesen ódzkodom a nagy nevektől, hogy messziről se kelljen kezet nyújtsanak felém, és elkerülendő, hogy utólag engem hibáztassanak bármiért is. Szóljon tehát, értesítsen e-mailben, ha ezek után még keresni kívánja a társaságomat. Megjegyzem, bajaira nem tudok gyógymódot, kiadóvállalatokkal sem szeretkezek, ám ha lazítani szeretne egyet, szívesen elviszem kirándulni. Arra kérem viszont, ne beszéljen túl sokáig, ne kívánjon általam féltékennyé tenni senkit, korán szoktam lefeküdni.

VARIÁCIÓ

Blogbejegyzést, úgy hiszem, naponta szokás írni. Nem mintha ez befolyásolna, s nem mintha nem tudnám, az igényekhez – beleértve a belsőket is – hasznosabb idomulni, mint bármi máshoz. Azt sem tudom már, mondtam-e, hogy „Cilike” is egyre jobban veri az asztalfiókot odabentről, úgy vélem, ki szeretne jönni, hogy fusson egy-két kört a soraim között. Azt hiszem, végül teszek egy kis engedményt, és megmutogatom a bohém nőszemély egy másik orcácskáját is a nagyérdeműnek. Ám ebben még nem vagyok biztos. Mindenesetre folytatni fogom a történetet, ha még nem szóltam róla, saját kontómra (s érte, legfőképpen érte!), mert ugyebár engem ezért senki sem fizet meg. Még.

Szóval átúsztam valahogy a zavaroson, és talán partot értem. Jelzem, nagyon kellett ehhez az elmúlt néhány szabad nap, muszáj volt átrágnom magamat egyen és máson. Hogy mire jutottam? Arra, hogy a legjobban most egy világvégi faluban érezném magam,

ahol nincs

•    könyöklés, ordibálás, veszekedés, marakodás, szemkápráztatás, hazudozás, lökdösődés, csalás, karrierépítés, bokázás, kurválkodás, bicskázás, szarháziskodás, duhajkodás, asztalborogatás, panamázás, sikkasztás, robotoltatás, linkelés, átverés, hűtlenség,

és nincs

•    sírás, lelkiismeret-furdalás, éjszakázás, kimerültség, depresszió, egyedüllét, fáradtság, teljes leépülés, szeretethiány, magány, társtalanság, kivertség,

sem

•    kávé, autó, bevásárlóközpont, kaszinó, drog, szerencsejáték, óra, Barbie-baba, gyár, üzem, pénz, sóműsor, cirkusz, fegyver, művelődési ház, munkaszerződés,

de

•    ostobaság, gőg, önteltség, felfuvalkodottság, nagyzolás, hitetlenség, pimaszság, elbizakodottság, szűklátókörűség

sincs.

Van viszont

•    csend, nyugalom, béke, fa, virág, mókusdió, levegő, tücsökzene, madárcsicsergés, élettér, türelem, gondtalanság, valódi szomszéd,

és él még

•    ember.

Jaj, ez olyan szépen hangzott, teljesen meghatódtam. És igen, erre jutottam, de legalább most már tudom, mit kell tennem, van egy támpontom, ami szerint keresgélni kezdhetek. Fogom is az asztalfiókomat, és elindulok.

Áh, még valami:

*GONDOLATOK AZ ÁLLAMCSŐDRŐL!

Ami meglepett, az a hatalmas feszültség, harag, elkeseredettség – és ha nem lennék ferences szerzetes, akkor talán azt is kimondanám, hogy gyűlölet –, mely újból és újból felcsapott a beszélgetés során. 

“Uram, tégy engem a te békéd eszközévé, hogy békét vigyek oda, hol békétlenség van!”
(Szent Ferenc)

Tanárokkal, közéleti személyekkel beszéltem az elmúlt napokban politikáról, gazdasági kérdésekről. Ami meglepett, az a hatalmas feszültség, harag, elkeseredettség, és ha nem lennék ferences szerzetes, akkor talán azt is kimondanám, hogy gyűlölet, mely újból és újból felcsapott a beszélgetés során. Szidták a politikai csoportosulásokat, a bankokat, a gazdasági élet szereplőit, az iskolarendszert, az egyházat, mindenkit. A beszélgetés újból és újból ugyanabba a témába torkolt: “Kevés a pénz! Meg egyáltalán mit gondol a kormány, ennyi fizetésből meg lehet élni?” Én próbáltam jópofa lenni és viccel elütni a durva beszéd élét. A székely ember régebb is kikacagta a feléje tornyosuló gondokat. Jókedvű, vidám szemmel nézve ugyanis legtöbbször kiderül, nem is annyira megoldhatatlanul félelmetes az a fojtogató baj, mely elnyeléssel fenyeget. Meglepett, mennyire nem vették a lapot, nagyon mélyen ül az emberekben a feszültség és a harag. Próbáltam kifejteni, hogy az állam csak azt oszthatja szét, amit mi megtermelünk. “Ha nincs elég pénz, kérjenek kölcsön!” – fogalmazódott meg kapásból a válasz. Ennél több kölcsön már könnyen Görögország nyomdokába viheti a mi országunkat is, itt is államcsőd lehet – folytattam. “Kit érdekel? Azért kapják a fizetést – mondta egy főiskolát végzett személy –, hogy nekünk is fizetést adjanak”.

Hazamentem, bekapcsoltam a számítógépet, és szinte az összes internetes oldalon vitákról, tüntetésekről, fenyegetőzésekről olvastam. Jön a fűtésszámla és vele az utóbbi húsz év legnagyobb sztrájkja, panaszolta egy elkeseredett ember. Nézem a híreket, az indulatokat, és látom, hogy sokan készek politikai érdekekből, csupán egy kis fizetésemelésért szétverni akár saját hazájukat is. Nézem a megbojdult világot, és nem értem, hogy az okos szónokok miért nem magyarázzák el érthetően, mit jelent, ha egy állam eladósodik, és mivel jár, ha már állampapírjait nem tudja a piacon értékesíteni, emiatt pedig államcsődöt jelent be?

Tavasszal Argentínában jártam, ahol  megkérdeztem egy asztaltársaságot, hogy az egyszerű emberek számára mit jelentett az államcsőd? Tudtam, hogy az argentin kormányok folyamatosan átgondolatlanul kölcsönöket vettek fel, végül 2000-ben már nem tudtak több hitelt felvenni, senki nem akart Argentin állampapírokat vásárolni. Az állam nem tudta kiadni a fizetéseket, nem tudták kiegyenlíteni a költségeket, törleszteni az adósságokat. Ezért elismerték, hogy az állam csődbe jutott. Persze ettől az élet nem állt meg, a Nap másnap is felkelt. Addig egy USD egy Argentin peso volt, de másnap már csak négy pesóért adtak egy dollárt. Így az emberek nem fizetésük 25%-át vesztették el, hanem egyik napról a másikra mindenüknek 75%-át. A bankokban lévő pénzeket az állam befagyasztotta. Csak most, 10 év után kezdik kiadni ügyfeleiknek a megtakarításokat kis részletekben. Persze mindeddig a lakosság lázadozott, hatalmas megmozdulások voltak.
Megkérdeztem azt is, hogy a kormány mit tett? Az egyik férfi azt mondta, “a hatalom mindent megtett!”, mire a felesége csak ennyit: “elég durván tette azt, amit tett”. Kíváncsian rákérdeztem, mégis mit tett a hatalom durván? “Hát – jött a kitérő válasz – mikor mentem reggel a munkába, biza itt is, ott is le volt takarva 10-20 halott az út szélén”. Az élet nem áll meg! Eltelt 10 év, és most minden ötödik, tizedik ház előtt őrbódé áll, az emberek fizetik az őrt, ki azonnal telefonál, ha gyanús alakok jelennek meg az utcában, és akkor nem egy-két rendőr lép fel ellenük, hanem egy állig felfegyverzett különítmény.

Az elszegényedett emberek mit csinálhatnak? Elmentünk a nyomornegyedbe is. Én azt hittem, mindent tudok a szegénységről. Elvittek egy homokbányába, melyből a vizet leszívatták, és ahol most is zakatolnak a szalézi szerzetesek által működtetett szivattyúk, mert másképp újból bányató lenne a kisvárosnyi ember otthonából. Ebben a nyomornegyedben most 45-50 ezer ember él, utcák, házszámok, papírok nélkül. Bementünk néhány bódéba, igaz, hogy Buenos Airesben a higanyszál nem megy 0 fok alá télen sem, de szinte sehol nem láttam ajtót, ablakot, a földön raklapok voltak, alattuk pedig folyt a nagyon zavaros kinézetű víz. Tizenévesek szopogatták a külföldre eladott finomított kábítószer után visszamaradó kokain-malátát, mely nem csak elmezavart, de halált is hoz számukra. Néztem a parttalan nyomort, és megkérdeztem a kedves nővérektől, hogy e nagyvárosban körülbelül hány ilyen nyomornegyed van? Velük volt egy jól informált, szociológiát tanító egyetemi tanárnő is, aki felvilágosított, hogy körülbelül 200 ilyen negyed van a fővárosban és annak közvetlen környékén. Argentínának jelenleg olyan elnöke van, aki ezelőtt 15 évvel az őserdőben gerillaharcot vívott a gazdagok ellen. Félve megkérdeztem, milyen elképzeléseik vannak a kormánynak a nyomor felszámolására? “Sajnos – jött a szomorú válasz –, nincsenek tervek, elképzelések a rengeteg tönkrement család felemelésére”. Az egyik szerzetes paptól hallottam, bár nem jön, hogy elhiggyem, mikor a nyomornegyedek lakói elkezdenek hangoskodni, akkor a felfegyverzett álarcos emberek dzsipekkel hajtanak be hozzájuk, és akiket elöl-hátul kapnak, azokat lelövik. Kegyetlen az élet!

Ez történt, ez van Argentínában, a világ egyik legnagyobb országában. Persze lehet arra hivatkozni, hogy mi a civilizált világ központjában, Európában élünk, és mindez nálunk nem történhet meg. Adná az Isten, hogy valóban így legyen. De sajnos, ha a világháborúkra gondolok, azt kell mondanom, hogy a hatalomért, a pénzért ennél szörnyebb dolgokat is követtek el már Európa földjén embertársaink.

Angol vendégekkel beszéltem a tegnap. Az elmúlt hetekben szinte megmagyarázhatatlan elementáris erővel tört fel Londonban és sok más angol nagyvárosban a gyűlölet, az erőszak. Tizenéves fiatalok, olyanok is, kiknek szülei nagy pénzeket fizetnek, hogy előkelő egyetemeken taníttassák őket, bandákba verődve törtek, zúztak, raboltak, gyújtogattak. Senki sem érti, honnan ez a hatalmas feszültség a fiatalságban? A gyermek, a fiatal olyan a családban, mint a kiolvadó biztosíték a házban. Ha nő a feszültség, akkor egyszerűen, ahol a vezető a legvékonyabb a biztosítéktáblában, ott elolvad, és megszakad az áramfolyás. Sajnos, mi felnőttek játszunk a gyűlölettel, a haraggal, de gyermekeink, fiataljaink szívén is keresztülmegy a sok feszültség, mely betölti otthonainkat, intézményeinket, és ez szörnyű következményekkel jár, járhat.

Mi a megoldás? Ha tűz van, nem szabad olajat önteni a lángokra! Választottunk egy kormányt, hagyjuk, hogy dolgozzon, bízzunk benne! Kapcsoljuk ki a televíziót és végezzük el feladatainkat. Nagydiákjainkat elvittük egy-egy napra napszámba krumplit szedni. Egy napi munkabérük egy nagy zsák szép krumpli volt. Egy napi munkáért tehát annyi krumplit kaptunk, amennyit télen egy fiatal elfogyaszt. A nyári vakációban elmentünk 20 diákkal erdőt tisztítani. Egy heti munkánk után annyi fát kaptunk, amellyel egy 20 fős otthont télen ki lehet fűteni. Persze lehet veszekedni, háborogni, de tudnunk kell, hogy egy ingatag lélekvesztőben hánykódunk a tengeren, és ha egymásnak esve rúgkapálunk, akkor könnyen felborul a csónak, ingatag civilizációnk összedől, és sokunkat maga alá fog temetni.

Meg kell nyugtatnunk magunkat és egymást, ha pánikolva, kapkodva vezetjük az autónkat, rángatva a kormányt, szinte borítékolni lehet a balesetet. Nincs olyan baj, mit ne lehetne nagyobbá tenni az ideges indulatokkal, de nincs olyan nagy gond, mit ne lehetne gyógyítani, mérsékelni, békés nyugodt döntésekkel. Rajtunk múlik, hogy az elmúlt húsz év felelőtlen költekezése milyen következményekkel jár. Én nagyon szeretném, ha el tudnánk kerülni a társadalmunk alapját jelentő gazdasági élet összeomlását, mert az anarchiánál rosszabb semmi sincsen!

Isten, adj békét az emberek szívébe, add, hogy a nehézségeket elviseljük, és csendes, szorgalmas munkánkkal kis világunk gondjait megoldjuk!

Légy velünk az éjszakában, Istenünk! 
Szeretettel, Csaba t.

MARCELL kiengesztelt

A szilveszteri bulizással évek óta hadilábon állok. Valahogy mindig elkerül, hiába tervezek ezt-azt, készülök fel rá lelkileg, testileg, azzal pl., hogy lefekvés előtt kikészítem alkalmi cuccaimat az ágy mellé. Így volt ez legutóbb is, azaz tegnapelőtt, valamint azelőtt, holott már tavaly ilyenkor elhatároztam, ha cigány asszonyok fognak potyogni az égből, akkor sem hagyom ki életemből december utolsó napját, hadd érezzem át én is, miként lépünk ki, oszt bé.

Persze nem szabad elhallgatnom azt sem, hogy eleve azzal a tudattal kezdtem megvalósítani a projektet (amely szerint nagyot ropok majd Budapest utcáin egy üveg pezsgővel és néhány töpörtyűs pogácsával a hátizsákomban), hogy valamilyen okból kifolyólag biztosan kudarcra van ítélve. Úgy gondoltam, valószínűleg esni fog az eső, esetleg lekésem a vonatot, netán nem lesz elegendő pénzem az utazáshoz a horribilis gázszámla nyomásgyakorlása miatt. Csak abban voltam biztos, hogy a társadalmi rongyrázás ezúttal is elmarad.

Hát el is maradt, természetesen, de most már nem is bánom, hisz sikerült idejében felkelnem, majd akadálymentesen, nyakik bebugyolálva (nehogy megizzasszam a nagy napra jól kifűtött és kitakarított vonatokat, pályaudvarokat, vasúti álomállomásokat) bejutnom a fővárosba, ahol végül megnéztem egy zseniális kiállítást.

Ezt ni:

A múzeumból kijövet kértem meg a Hősök terén bámészkodó fekete hajú alacsony srácot (aki feltételezhetően kínai volt, hisz mi más lehetett volna?), fotózzon már le, hogy legalább bizonyítani tudjam magamnak évek múlva, lám-lám, nem tétlenkedtem én azért odahaza szilveszterkor. Aztán a tagot hálából bekísértem a Váci utcába, ahol megittunk egy forralt bornak nevezett langyos kotyvalékot kevés fűszerrel, vetettük egy-két pillantást a várra s a hidegben tébláboló külföldiek csoportjaira, majd a köhécselő Rákóczin visszasétáltam a gyászos hangulatú Keletire.

Tegnap aztán a híradósok megerősítették a tévében, mennyire jó döntést hoztam, lévén hogy a tűzijátékot, amelyről semmi pénzért nem akartam lemaradni, akkor sem láthattam volna, ha Pesten lötyögök hajnalig.

A soron következő óév-búcsúztatóra ezért nem is tervezek semmit, mert az idei nagyon is megfelelt az ízlésemnek, no meg az időbeosztásomnak, sőt, még a drága cipőm is épségben kelt át 2012-be (ami számomra rendkívüli öröm, főként ha a kilátásba helyezett brutális áremelkedéseket veszem figyelembe).

Még szép, hogy az újévi bécsi koncertet legalább megtartották, közvetítették.