Az éjjel egy zöld biciklin

tekertem, bár azt hiszem, csak így utólag tűnik úgy, hogy a tárgy, amin ültem, zöld volt. Egy zöld bicikli. Érdekes, hisz miért pont egy zöld biciklin tekertem volna? Miért nem egy piroson, már csak amiatt is, mert életemben egyszer volt zöld biciklim – gyermekkoromban.

Aztán egy parkban múlattuk az időt, ott söröztünk, de ekkor már nappal volt, mi elég nagy csoportot alkottunk a hosszú lócán, amelyen fejemet hátravetve végignyúltam, hogy érje, simogassa, barnítsa a nap. Nem éreztem a meleget, bár nyár volt, a fénypászmák érintése azonban jót tett a fizikumomnak. Ezt ellenben éreztem. Mintha valaki ujjbegyeivel kopogtatta volna végig a testemet. Miután ezzel végzett, a nyakam alá tolta tenyerét és magához húzott, mégsem tudom, ki volt az illető. Mondom, nagyon sokan voltunk, egymás mellett ücsörögtünk a hosszú padon, ott ittuk a sört. Az illető, aki megemelt, azt mondta, borzalmas volt látni, miként tódul koponyámba a vér. Ijesztő volt, hangsúlyozta, rettenetesen ijesztő, jóllehet jelzőket talán nem is használt, de azt, hogy ijesztő, többször is megismételte, s konkrétan látszott rajta, hogy meg van ijedve, homlokán teljesen megdagadtak az erek. Én viszont még mindig nem tudtam, ki ő, s mi okból aggódik értem. Az arcára is csak halványan emlékszem, képtelen lennék most pontos leírást adni róla. Talán annyira átlagos volt, hogy nem is lenne érdemes. Csupán azért beszélek róla, mert vele is volt egy szép nagy zöld kerékpár. Ez az egyetlen dolog, amelyre személyével kapcsolatban emlékszem.