A parasztokról, a politikáról, a szeretetről, a kolbászról és a kultúráról

Valahol délen, vagyis Biharban, néha elmentem a Hegyközújlaki Népfőiskola rendezvényeire, amelyek általában egy előre kidolgozott forgatókönyv szerint zajlottak, mégis viszonylag szabadon. A szervezők berendezték a termeket, aztán magukat is, buszt küldtek a jónépért Nagyváradra, de olyat, amelyen talán még visszeret is kapott az ember, ha nem vigyázott. Egyszer például előttem ült az egyik ismerősöm, akiről – mint utólag kiderült – csak én hittem azt, hogy ismerősöm, ő ugyanis ahelyett, hogy előre nézett volna, vagy ki az ablakon, folyton hátul volt a szeme, rajtam, és ismételten szórakoztatni próbált, de mivel én csak a feje búbját láttam, a száját nem, így azt sem is hallottam, min kellene nevetnem. Mivel mindenáron el kívántam bújni előle, nagyon megmeredtem az ülőalkalmatosságok közti szűk résben, ahová be lettem szorítva, s nem csupán én, hanem mindenki, aki ülni akart a célpontig.

Nos, a helyzet – amely visszér-panaszokhoz is vezetett – Újlakon sem lett rózsásabb, mivel az előadások alatt nagyon kellett figyelni, főként azért, mert mindenki nagyon figyelt. Az idősebb nénikék a kiadványokat lapozgatták, a bácsikák be is aludtak néhányszor (ilyenkor hálát adhattak a kezükbe nyomott köteteknek), az érdeklődőbbek a térdkalácsukat veregették a füzetecskékkel, a felszólalók pedig néha fel is olvastak a magukkal hozott könyvekből, ám előbb-utóbb mindenki hatalmas tapsolásban egyesült (miután kiásította magát). A sikeres produkciók legvégén, természetesen, boldogan. Igaz, olykor akadt pár hallgató, aki siettetni szerette volna az értekezlet menetét, ezért egy-egy félbe hagyott gondolat szünetében csapta össze jól nevelten a tenyerét, nem pedig a finálét követően, az okító elismeréseképpen. Kimenni a teremből nem illett, amúgy sem lett volna rá esély, hisz a széksorok szélén mindig a legöregebb hölgyek foglaltak helyet, akiket nem lehetett csak úgy – ukmukfuk – felállítani. Nem mondhatta nekik az ember azt, hogy elnézést asszonyom, de ki kell mennem pisilni, miközben a pulpitusnál a doktor épp az Árpád-kori szenteket osztotta, szorozta.

Amikor viszont már az esti közös vacsorázás került szóba, óvodás és nyugdíjas hipp-hopp pattant fel a helyéről és viharzott ki az ebédlőbe, hogy elfoglalja az általa legjobbnak ítélt stratégiai pozíciót. Hogy kinek melyik tűnt a legjobbnak, változott. Volt, aki a zenekar közelében érezte magát a csúcson, volt, aki a vécé szomszédságában. Egyetlen közös vonást azonban felfedeztem ilyen téren a népekben, éspedig azt, hogy mindeniküknek megvolt a kedvenc ülőhelye, amely többnyire a lócának valamelyik részletét jelentette.

Így kerültem közel a falusi emberhez, az ízes beszédű s derék bihari paraszthoz, akivel az első kupica pálinka legurítása után össze is melegedtünk általában, olyannyira össze, hogy még egymás töltött káposztáit is felcseréltük. Mivel második kupica számomra nem létezett – ilyen téren én mindig tartózkodóbb voltam a többieknél –, az esemény végére tisztára megszerettem a társaság zsíros inggallérját, valamint az illatát, még akkor is, ha utóbbi sokszor a kolbászét a gyöngyvirágéval vegyítette. Együtt ittunk, táncoltunk, énekeltünk ilyenkor, imádtuk a cigányokat, többnyire a prímást, sértegetésre, pofavágásra senkinek sem maradt kedve, ideje s pénze. Mondhatnók, egy nemzet lettünk a kies magyar falu művelődési házában, a fehérre meszelt kultúrotthonban.

Azóta szeretem és becsülöm a magyar parasztot, gyakran pedig megvetem a jól fésült entellektüelt.