„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2012. január 9., hétfő

A CSŐTÖRÉS

a legtermészetesebb oka annak, hogy a család az új esztendő első hetében összeüljön és megtárgyalja a teendőket. Szintén az illető csőtörésnek köszönhetően végre a gyerkőcök unokatesói is szabadon felfedezhetik a lakást, mégpedig a lehető legviharosabban, aztán vendéglátóikkal egyazon időben, de egymás után is betörjenek a mosdóba, majd kitörjenek onnan indián csatakiáltások közepette. Nem utolsó sorban csőtöréskor a szülők is újraélhetik ifjúságukat, ennek ürügyén pedig túlharsoghatják az apróságok angyali kórusát. Aztán csend is lesz egy adott pillanatban, nem tudni, miért, ám szinte hallom, hogy egyikük benyúl a jégszekrénybe, kivesz és elszopogat egy kolbászvéget. De ez sem tart sokáig, csak néhány perc a boldogság, és kezdődik minden előröl, ám ezúttal változatosabban. Mert a férfiak arra is ráeszmélnek, hogy van egy doboz a lakásban, a dobozban pedig sok-sok ökölvívó-mérkőzés és pankráció, amiket meg lehet és meg kell nézni, hiába mutat két óra harminc percet a vekker holdvilágnál, mert vannak sörök, borok és kisüstik a spájszban, ezeket muszáj felhörpinteni a feledés, illetve a talpon maradás végett.
Hogy az asszonyok mit csináltak mindeközben, csak sejtem, de előfordulhat, hogy ők is ittak – a feledés végett. Párszor egyikük-másikuk felkacagott.
A csőtörés tehát a legtermészetesebb módja annak is, hogy a tetőtér lakói önhibájukon kívül ébren maradjanak hajnalig. 

Nincsenek megjegyzések: