A MAGYAR ORRÓL

Hiába veszek minden reggel mély levegőt, mielőtt elindulok a munkába, mert mire beérek, működésképtelenné válik a piszok számítógépem. Pedig én folyton reménykedek. Előfordulhat viszont, hogy a jövő héten már gépem sem lesz, sőt, még a széket is kihúzzák alólam - takarékossági megfontolásból, a hálózat hatékonyabbá tétele érdekében. Ez azt jelentené, hogy mire beérek, kapu sem lesz, amit kinyithatok, csak egy nemzetközi pöcegödör tátong majd az elvek szintjén tisztelt, de túlságosan költségesnek ítélt kulturális és művészeti (vagy inkább művészi, azaz jelképes) intézmény helyén. Hisz három embert, bocsánat, három és fél sehonnai naplopót, gyüttment suhancot fizetni nem könnyű feladat, mindenesetre nehezebb, mint egyet sem (ha utána számolok, imigyen megtakarított béreinkből három kiló szívgyógyszert vehet majd magának valaki havonta, ami nem elhanyagolandó teljesítmény). De azért én csak rendszerszerűen nyelem a mély hazai levegőt, amíg meg nem adóztatják az orromat a szaglásommal egyetemben, el nem adja az Egybesült Pénzhivatal a győztesen hunyorító kínaiaknak, vagy mit tudom én, kinek. Illetve csak szeretné(k). Tudniillik az enyém nem eladó. És egyáltalán: mit kezdhetnének egy leminősített, eladósodott, hibás magyar orral?