VÁLSÁG

Ma ismét olyan napom van, hogy a legszívesebben hagynám a francba az egészet. Vagyis ez a nap is olyan, mint a többi. Legtöbbször ugyanis sírógörcs tör rám, amikor be kell mennem/jönnöm a munkába, amihez gyakran fizikai fájdalom is társul a gyomrom tájékán. És ez nem azért alakul így, mert odabent egész nap ordítanak rám, és nem is azért, mert időnként hozzám vágják a kávéautomatát. Ennél sokkal rosszabb. A hallgatás dilettantizmusa, a nyomasztó csend az, ami kikészít, a közös téma s az empátia hiánya, az örülök, hogy van egy kényelmes munkahelyem, mert rám kacsintott a szerencse (de leginkább, mert amatőrizmusomért, tutyimutyiskodásomért cserébe azt tehetnek velem, amit kívánnak) állapota, a tologatom a saját szekeremet pofátlansága, a nem követelőzök, nincsenek igényeim a fenntartóval szemben szerencsétlensége, s mindaz, ami ezzel jár. Nem, és nem értem.

Persze lehet, hogy én hibáztam, rossz, nem nekem megfelelő pályát, állást választottam, ám ehhez – pontosítás végett – hozzá kell tennem: nem is nagyon volt választási lehetőségem. Sosem dönthettem el, hol szeretnék dolgozni, s mit, mindig voltak nálam tanulatlanabbak, de furfangosabbak, akik jobban tudták, nekem hol és mit kell dolgoznom. Hát ezért is van az, ami – és nem csupán az én szerény kis életemben, hanem mindenütt. Mert senki sem ott idétlenkedik, ahol lenne a helye.

A napokban valaki a kezembe nyomot egy névjegykártyát. Tiszteletet követelő, hangzatos címek állnak rajta, a baj vele csak az, hogy az adatok nem felelnek meg a valóságnak. Vagy csak annyira, mintha én most azt állítanám magamról, hogy főorvos vagyok egy bécsi magánklinikán. Ám ez senkit sem zavar, kivéve engem, az illető megkapta a képességeit és olvasottságát messze meghaladó állást, és ennyi. Nem muszáj vele kebelbarátságban lenni, csak együttműködni… Jóllehet ebbe belegondolni is gyomorforgató, mi több, sok mindent jelent. Körülbelül ugyanazt a lelkiállapotot, amit fentebb már leírtam. És ez nem az én személyes összeférhetetlenségemből fakad, hanem a folyton újjáéledő kiábrándultságból. És szól időről, szól vesztességekről. Hisz minden egyes perc, amelyet így eltöltök, örökre kárba veszett. Valami más kellene.

Őszinte zaj kellene a hamis csend helyett.

Egy fals névjegykártya talán mindent megoldana: akár a már régóta tervbe vett regényemet is megírhatnám munkaidőben, mert senki le ne szarná odafönn, ki vagyok, honnan jöttem, mit akarok, megéri-e az államnak, hogy nekem intézményvezetői fizut nyomasson havonta - kizárólag szeretetből -, amíg ki nem nyiffanok.