Csak kincsek, semmi más

Ezzel a címmel közölt kiállítás-kritikát a blogszolnok.hu szerkesztője. 

Nekem pedig szent meggyőződésem, hogy nem kell külön felvilágosítást tartanom arról, miért nem kapott ez a bejegyzés sem megosztást, sem lájközönt, hiába fogalmazott meg benne a szerző objektív igazságokat. Akarom mondani, pont emiatt vált népszerűtlenné. Hisz mindnyájan tudjuk, sem a műfajnak, sem a bírálat kimondójának nincs kialakult szimpatizáns-rétege ebben az országban. Tulajdonítható ez az elmúlt hatvan év elhallgattatási, uniformizálási erőszakpolitikájának, de ugyanakkor a konfliktushelyzetektől való zsigeri ódzkodásnak is, amit én csak beszariságnak, nekem mindegy, engem nem érdekel alapú véleményhiánynak tartok - nemes egyszerűséggel.

Valójában jómagam is csupán az említett poszt hátszelét használom most fel arra, hogy kijelentsem: bár néhány szerencsés véletlennek köszönhetően számos magyarországi múzeumi tárlatot sikerült az utóbbi négy esztendőben meglátogatnom, nagyon kevés érintett meg kellemesen. Legtöbbször úgy jártam, hogy az intézményt elhagyva már arra sem emlékeztem, milyen műtárgyakat sorakoztattak fel odabenn.* Mert gyakran csupán ennyi történt, vagy még ennyi sem, amiként ezt a blogszolnok.hu-n is olvashatjuk. Csak a hatalmas reklámhadjárat rossz szájíze környékezett továbbra is, azt igyekezve elhittetni velem, hogy az én igényszintemmel, meglátásaimmal, érzékeimmel van baj. 

Pedig dehogy, nem erről van szó. 

A kiállítások zöme egyazon modellt követ, kidolgozatlan vagy ötlettelen, valamennyinek nagyobb a füstje, mint a lángja, s legfőképpen nem azt kínálja, amit a neve alapján elvárna tőle a látogató. Mindezt megfejeli az a mára [hál'istennek] összezsugorodott csoport, amely még ízléstelen is. 

A harmadik kategóriába azokat a látványos bemutatókat száműzném, amelyek tervszerűen kiiktatják jellemzőik közül azt a célt, amelynek szolgálatáért anno a közgyűjtemények létrejöttek, és kizárólag a hatásvadászatra, celebritásra öszpontosítanak. Uram bocsá', már-már a hülyeség határát súrolják.** Annyi előnyük azonban van,*** hogy az, aki figyelmes, tanulhat belőlük, például elgondolkodhat azon, miként ne járjon el. Én is ilyen megközelítésből próbáltam, próbálom eljátszani a befogadót. 

(Egyebek mellett máig nem sikerült magyarázatot találnom arra, miért nem lehet elkülöníteni a kizárólag és kifejezetten gyermekeknek szánt kiállításblokkokat a felnőttekhez szólóktól.)

Tehát annyit mondhatok, rengeteg hazai és határon túli tárlatot néztem meg, ám elenyésző azok száma, amelyekre könnyű szívvel ráfoghatom, hogy tetszettek. A nagy kedvenc ezért továbbra is a PIM, valamint az óbudai KeViM. 

Elnézést kérek a többiektől.****

* és nem azért, mert felejtek 

** nem azért megyek múzeumba, hogy Hunyadi páncélosa ismerősnek jelöljön, majd jól megbökjön a facebook-on, sőt, pont ezt szeretném elkerülni

*** mindezeknek, az összes elrontott, nagy dobásként tállalt, mi majd megmutatjuk típusú kiállításnak

**** megfulladok, menekülök

Oly kevés angyal van idelenn, még nem láttam egyet se

- Pourquoi ris tu toujours?

- Oh, c'est parce que je suis un ange...

- Vraiment? Un ange?

- Sans doute. Tu ne crois pas? Nous avons des ailes.

Műemléksírok semmisültek meg. Mindnyájan bűnösök vagyunk

Mert nincsen itt maradandó városunk.

A Bibliából idéztem, pedig nem is kellene, nincsen már rá szükség. Csupán a karácsony hevében tettem. Csupán azért, mert most újból azt írom le, amit már számtalanszor megfogalmaztam. De már akkor sem érintett meg senkit. 

Ünnepeljetek csak továbbra is, szórjatok konfettit a homlokotokra.

Nem tudom, hányan mennek ki december 24-e környékén a temetőbe, talán  A SZERETET ÜNNEPÉN nem is illik ilyesmit felhánytorgatni, kiverni a biztosítékot az otthonnak nevezett különbejáratú, perszonalizált poklokból. Hisz az érintettek, akik többmilliónyian vannak, bizonyára úgy értelmezik, hogy ez a nő, mármint én, képtelen rákattanni a szépre, rühel közösségben lenni, gyertyát gyújtani, tortát sütni, habot verni, ez a nő semminek sem örül. Ez a nő avval rontja el a karácsonyunkat, hogy a halottakról beszél.

És igazuk van, mert ez a nő tényleg nem szeret habot verni, tortát sütni karácsonykor, és még az ünnepeket, a nemzetek szent ünnepét is a halottainkkal tölti. 

A halottainkkal.

Amikor 2013 decemberében ismét végigjártam a temesvári temetőket, teljesen megdöbbentett az az iszonyatos rombolás, amely nem csupán az én múltamat tette tönkre, hanem az egész nemzetét, ha úgy tetszik. Egyetlen egy sír sem maradt meg a régiekből, egyetlen egy egyéniség, hajtincs, szemüvegkeret, imakönyv sem, egyetlen egy csontot sem mentettek meg a gyalázattól a felkent, államilag is etetett papok, egyetlen művészettörténeti értéket sem vágtak [legalább] zsebre a műemlékvédők, a pályázati pénzekből éldegélő lokálpatrióták, akik megérdemelnék, hogy név szerint megemlítsem őket. Ezt persze csak azért nem teszem meg, mert ők sajnos nem léteznek. Számomra.

És mennyire fáj a hiányuk! És mennyire boldog lenék, ha ez másnak, másoknak is ugyanennyire fájna, ha más is átérezné, belátná: amíg ekkora pusztítások bekövetkezhetnek, nem beszélhetünk nemzetféltésről, nemzedékápolásról. 

A temetőt a régi patinájában szeretem, a hantjaival, az antik betűivel, az örökzöld fáival, tujáival, amelyeknek alján macskák, seprűk, virágvázák tanyáznak. Napjaink temetője viszont már csak egy ocsmány betontenger, ortodox mizéria, összehuggyozott blokknegyed, amelyben saját magunknak ástuk meg a vermet.

Ennél mindenképp szebb karácsonyt kívántam magamnak.

És az enyéjeimnek.

Temesvajkó eltűnt inventáriuma

Csak találgathatjuk, mi mindennek veszett nyoma...

Az új korában még pazar külsejű, gazdag berendezésű dél-bánsági kastély a 19. század végén került rokonaim, Bissingen-Nippenburg Rezső és neje tulajdonába. Jelenleg porlik, omladozik és prüszköl, többen is lakják, mégsem kerül pénz a már nagyon esedékes felújításra. Pedig többezer kötetes könyvtára, antik porcelángyűjteménye, s ritka ötvösmunkákból álló kollekciója volt egykoron itt, illetve Mélykastélyon és Temespaulison a családnak.* Az ingatlant tavacskával, patakkal és hidakkal beépített park ölelte körül: mindezek karbantartásáról Virág Antal főkertész gondoskodott. A kiültetésre szánt palántákat a kastély melletti, télen kifűthető üvegházban nevelte az úriember. Az ő missziója volt frissen tartani azt a növénybirodalmat, amelyet a házaspár külföldön iskoláztatott négy leánya használt a leggyakrabban, de nem csupán csónakázásra és udvaroltatásra, hanem teniszpartik lebonyolítására is. A família külön labdaszedőket fizetett, hogy az összejöveteleket semmiféle fennakadás ne zavarja. A parknak ma a Bécsben élő bérlő, Bíró István viseli gondját. 

Nippenburg-Bissingenék különállamát a második világháború után államosították, ennek folyományaként juttatták viharvert állapotba** a kommunisták. 

*tékájáról és régipénz-gyűjteményéről volt híres Heinrich Nándor közeli Ilkatelek-majori úrilakja is

**engem is

Az újságírásban a következő jelenségek fárasztanak leginkább

__________________________________________________

hiába, egy Bátorfyval egy Hunfalvy nem veheti fel a versenyt

egyébként: a Chilling Effect Art némi fenntartással azért tetszett

Az orgonamuzsika nagybecskereki Dohnányija: Antalffy-Zsiross Dezső

A filmpiar is felfigyelt tehetségére: ő komponálta a Le Miracle des Loups (A farkasok csodája) című kalandfilm kísérőzenéjét, amit - az európai filmgyártást másodmagával uraló - Gaumont stúdió rendelt meg tőle.

Nagyon nagy emberek. Évzáró villáminterjú HAB-bal

Riporter: Tisztelt H. Avasi Boglárka! Ön az idei év egyik felfedezettje és kitüntetettje lett. Először is: fogadja őszinte gratulációinkat. Hogyan érzi magát ebben az új szerepben?

HAB: Köszönöm szépen, remekül! Rendkívül megtisztelő a 20 millió forinttal járó kitüntetés, nagyon hálás vagyok érte. Köszönöm mindenkinek! Köszönöm, hogy megbíztak bennem. Köszönöm a munkatársaimnak, a családomnak, nem utolsó sorban a férjemnek, hogy mindenben támogatott. Az előző évi díjakat is köszönöm.

Riporter: Remélem, nem sértem meg azzal, ha a hiteles tájékoztatás érdekében megkérem, ossza meg velünk, milyen nemes célokra fordítja majd a jutalmat. Egy olyan remek hölgy, mint Ön, csak példával járhat elöl.

HAB: Nehéz év elé nézek, nézünk mindnyájan, ezért az újabb ösztönző bérpótlékokra, juttatásokra nem csupán lelkileg, fizikailag is fel kell készülnöm. Az összeget esztétikai kezelésre fogom fordítani. 

Riporter: Egy olyan gyönyörű hölgynek, mint Ön, erre semmi szüksége!

HAB: Nagyon kedves, kissé zavarba hozott! Csakhogy tudnia érdemes, engem is ugyanolyan anyagból faragtak, mint polgártársaimat, semmivel sem vagyok különb náluk, egy tőről fakadunk. Ezért is vallom azt, díjam egy picit az övéké is. Megérdemlik, hogy részesüljenek az élvezetéből, legalább a tévé képernyőjén keresztül!

Riporter: Ön nemcsak, hogy szép, de végtelenül szerény is! Az ifjúság tanulhat Öntől! Még egyszer gratulálunk, és sok sikert, erőt, egészséget kívánunk terveinek megvalósításához!

Nagyon nagy emberek

A törött kezűnek és az állatsimogatónak

Nem az a nagy ember, aki saját magának épít várat másoktól eltulajdonított pénzből, hanem az, aki önerőből, a semmiből* épít várat mások számára, s nem kap érte jutalmat.

HD [2013 körül]

Azért ennyire etikátlanul nem kéne könyökölni.**

*A semmiből egy új, más világot teremtettem.

Bolyai János [Temesvár, 1823 körül]

**a hétköznapi magyar ember nyelvén: nyalni. Mert: Bolyai János, aki apjával ellentétben nem lett az Akadémia tagja, egyetértett az általa nagyra becsült Széchenyi Istvánnal abban, hogy „nemcsak látszólag, de valósággal sem lehet nemzetnek sürgetőbb és komolyabb tennivalója, mint NYELVÉT lehetőleg KÖZEL VINNI a szoros*** TUDOMÁNYOK SZABATOSSÁGÁHOZ.

Benkő Samu [2010 körül] 

***ezt viszont nem tudom lefordítani 

Üzenet az alacsonyabbrendűt ígénylőkhöz, a kontárokhoz: a világ egyre jobban hasonlít egyfajta Woolworths-áruházra, ahol egyetlen hatosért megkapni mindent, persze silány kivitelben

Mindazonáltal nagyon könnyen és gyakran azonosítják az igazi, eredeti népdalokat a műkedvelő álnépdalokkal, az ún. műdalokkal. Utóbbiak szerzői kétségtelenül rendelkeznek bizonyos zenei kultúrával, de a városból importált zenei kultúrával.* Rendszerint kontárok, és éppen ebből adódik, hogy dalaik a városi muzsika agyoncsépelt sablonos formáit keverik a népzene sajátságos, egzotikus stílusjegyeivel. 

[Bartók Béla, 1920]

Az újabb magyar népies műzenének feladata nálunk az, hogy alacsonyabbrendű zenei igényeket elégítsen ki. Vagyis ugyanaz, ami a nyugat-európai országokban a kuplékat és operettslágereket, vagyis a sramlit és az ehhez hasonló muzsikát produkáló zenekarok repertoárjának szerepe. 

[Bartók Béla, 1931]

Most akkor fordítsuk le mindezt a képzőművészet nyelvezetére.**

*nem egy esetben, ám bizonyos konkrét esetekben biztosan, a határokat még ennyire sem lépik át, hanem a városból a városba importálnak, ill. a városból a falvakba exportálnak

**pl. sétáljunk végig valamelyik karácsonyi falun, azaz vásáron, vegyük szemügyre az egyes települések ünnepi kivilágítását, műsorkínálatát, az ad-hoc magánképtárak, kultúrwelness-centrumok külcsínjét, szolgáltatásait [vagy inkább ne, ezek közül egyiket se, ha jót akarunk magunknak!]

A bársony meglett!

Minden bútor-, kellék- és kosztümigénylést Fejős elvtárshoz kérem benyújtani. Ugyancsak Fejős elvtárshoz kérek minden este kimutatást arról, hogy másnap milyen darab milyen díszletei állanak az illető üzem* műtermében, és [arról is,] melyik rendező dolgozik azokban benne.

Márkus László 

művészeti megbízott

Helyszín:

*Társadalmasított Mozgóképüzemek 

Szcenikai Osztály

Fejős Pál, az osztály agilis vezetője fogad. Rengeteg a dolga, alig is tekint fel az előtte fekvő rengeteg iratból.
Egy [S]segédrendező áll az asztala előtt. Piros bársonyra, körülbelül ötven méterre lenne szüksége. És ma, ebben a nagy anyagínségben Fejős elvtárs egy levél segítségével gyorsan elintézi az ügyet:
- A bársony meglesz!

Pán József, az ismert rajzoló és festőművész drapériáért jött.
- Nem lehet, nem adhatok.
- De nekem feltétlenül szükségem van rá. Okvetlenül kell.
- Jó, holnapra meglesz!
Orbán Dezső jön be sok-sok aktával a kezében:
- Fejőském, meglesz mára?
- Meg, egészen biztos.

A kis szoba egészen megtelik. Díszletezők jönnek utasításokért.
Fejős Pál mindenről tárgyal, a gépírókisasszonynak levelet diktál[,] [a] lakatoshoz [é]s [a] jelmezkölcsönzőhöz [címezteti], [közben az] egy[ik] segédrendezőnek [el]magyarázza, hogy mikép[nt] lesz a pólósisakból és [a] papírvászonból amerikai rendőrruha, tárgyal egy ószeressel [is], ki régi frakkokat hozott, megrajzol gyorsan egy figurint.
[…]
Egy régi [A] ruhakereskedő [a kötelező] elszámolását hozza. Rövid idő alatt tizennyolc frakkot, huszonkét zsakettet vettek el a raktárából a moziszínészek részére. Fejős tud bánni az emberekkel, cigarettával kínálja [a kereskedőt], nem eggyel, többet ad neki, azután megkérdezi:
- Nem tudja[,] kitől lehet még elvenni valamit?
A bácsi körülnéz, nem hallja-e senki, azután Fejős füléhez hajol, [és] odasúg valamit.
- Köszönöm.
[…]
Fejős Pál a kalapját veszi. A szociális termelési népbiztossághoz siet, valamilyen ruharekvirálási engedélyt aláíratni…

Egy óra a szcenikai osztályban. 
In: Képes Mozivilág 1919/16. (június 22.) 9. p.

A pityókás melletti nádasban

Történetünk időpontja 1894, helyszíne a szolnoki állami főgimnázium, tárgya egy kézről-kézre járó néhány soros levél*, amely gyűléseket, tárgyalásokat, kompromisszumokat, vitákat, intéseket, szemöldökráncolásokat, eljárásokat, megrovásokat és titkos mosolyokat vont maga után.

Kedves kur/átor és

vám/szedő úr

Már régen értesültem hogy a pi/tyókás melletti

nádat mindenki használja./

Azért figyelmeztetlek hogy a pi/tyókás melletti

nádat tisztán tarsd, mert a fa/luházánál tett

szomat bepiszkolom./

Hű szeretőd/

Nagyfa/ludi hosz-

szu/

László/

Amennyiben az önmagukban minimális értelemmel bíró fenti sorokat a ferde vonaltól balra összeolvassuk, azonnal nyilvánvalóvá válik a leplezni kívánt trágár tartalom. A levelet a diákok egyike csempészte be az iskolába, ahol többek is szorgalmasan másolták és terjesztették egészen addig, amíg a tanoda vezetősége áprilisban tudomást nem szerzett róla. Az ügy kivizsgálása a direktor, no meg az érintett harmadikos, ötödikes és hatodikos diákok osztályfőnökeinek bevonásával folyt. A bűnrészesnek talált kilenc diák közül a két hatodikoshoz (Ösztreicher Simonhoz és Kaszab Jánoshoz) vezettek a szálak, mint kezdeményezőkhöz.

A június 19-én megtartott előzetes osztályozó konferencián a tantestület Ösztreicher Simont találta értelmi szerzőnek, mert nála akadt el a vizsgálat fonala. A tanári kar egységesen úgy döntött, hogy magaviseletből a kevésbé szabályszerű tanjeggyel fogja büntetni a tanulót. A június 25-ei végleges osztályozó konferencián viszont már megoszlott a bizottság véleménye, ezért szavazást tartottak. Végül minden érintett szabályszerű tanjegyet kapott magaviseletből.

A leszavazott kisebbség szerint nemcsak Ösztreicher Simont, hanem Kaszab Jánost is kevésbé szabályszerű jeggyel kellett volna illetni. Úgy vélték, a kisebbek enyhébb elbírálás alá tartoznak, mint a felsőbb osztályba járó értelmi szerzők. Azt szerették volna elérni, hogy az erkölcsrontó nézetek táplálói s terjesztői idejében elnyerjék büntetésüket, esetük elrettentő példa legyen az ifjúság számára.

A különvélemény címzettje Hóman Ottó, a Budapestvidéki Tankerület főigazgatója volt, aki nem mulasztott el válaszolni a vidéki kollégáknak. Hóman azzal zárta le a témát, hogy kijelentette: megbotránkozással értesült a fegyelmi kihágásról, ő maga is kevésbé szabályszerűt írt volna az értelmi szerzők bizonyítványába, mégis megrója a szolnoki gimnázium vizsgálati gyakorlatát, mert szerinte veszélyezteti „az intézet érdekeit”.

*A levél a fegyelmi ügy elbírálását kommentáló különvéleményben maradt fent az osztályozó konferenciák jegyzőkönyve mellékleteként a szolnoki Magyar Királyi Verseghy Gimnázium iratai között [SZML VIII/59/15. 1894/462.].

Lakcímváltozás: a Főtérre költöztettek

Nemrégiben még a város egyik mellékutcájában laktam, néhány hajléktalan macskacsalád szomszédságában, pár gyéren frekventált magyar üzlethelyiség felett, illetve egy, bocsánat, két felkapott kínai bódé mögött. Utóbbiak, azt hiszem, abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy a magukénak tudhatták a település legnagyobb, valamint legzajosabb bejárati bádogkapujával rendelkező raktárépületét, talán amiatt, hogy az ázsiai valamilyen úton-módon mindig megtalálja a számára legmegfelelőbb, de a környezetében élők számára elviselhetetlen, illegálisan adómentes történelmi ingatlanokat.

Már-már belefásultam a fentebb szemléltetett jólétbe, amikor egyszer csak minden megváltozott, és arra ébredtem, hogy a díszletet elnyelte a föld, eltűnt az orrom elől a földalatti paradicsom, a kvázi-óváros, a lenti boltok négyzetmétere érezhetően felértékelődött, az éhező cicák a Bíróság alternatív kertjének bokraiban jutottak luxuslakáshoz,* és most ott tartok, hogy főtéri lakós lettem: ablakomból ékes panoráma nyílik a megye leghatalmasabb parkolójára, amit alkalomadtán akár plázsként is lehet majd hasznosítani. Vagy felvonulási térként, amennyiben a sárgákat valóban többmilliárdnyi mennyiségben fogjuk bébocsátani szerény és vendégszerető pátriánkba.

itt a fotográfia helye

Gyönyörű, köszönöm!

*aminek az az egyetlen pozitív hozadéka, hogy nem csak én kerültem ki a Promenádnak nevezett autós sétálóutcára,** s így naponta elfuthatok a négylábú famíliához az ötórai ebéddel

**lám-lám, mennyire passzol az autós gyorsétkezdéhez az új magyar találmány, az autós sétálóutca

Egy belga konfesszió Szolnokról

Többször találkoztam Szolnokon görög kereskedőkkel; utazásaim ideje alatt ez volt az első eset, hogy kevés görög nyelvtudásomnak hasznát vehettem. Találtam e kalmárok közt egyet, ki okos, szellemes és tapasztalt ember volt, Szalonikiből érkezett. Ő is azt vallotta, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik. Örömmel olvastam nála katekizmusukat, az Orthodoxa confessie catholicae et apostelicae Ecclesiae orientalis címűt,* mit Breslauban nyomtak 1751-ben, ezen kívül más műveket is.

Feller abbé

A belga jezsuita atya, Francois-Xavier de Feller 1767 tavaszán járt Szolnokon. Utazási élményeiről szóló könyvét halála után adták ki Itinéraire, ou Voyages de Mr. l'Abbé deFeller en diverses parties de l'Europe: en Hongrie, en Transylvanie, en Esclavonie, en Boheme, en Pologne, en Italie, en Suisse, en Allemagne, en France, en Hollande, aux Pays-Bas, au Pays de Liège címmel.** 

Az általa is említett görögök szolnoki kápolnájának fundamentuma állítólag a volt kereskedelmi felső iskola, a jelenlegi Közgazdasági Technikum tornatermének falai alatt rejtőzik, ám ottléte ma már nem igazán van hatással senkire.

*A könyv címét hibásan közli. Lásd itt.

  Részletek a publikációból ezen az oldalon olvashatók.

**Az atya meglátásai Magyarországról és Erdélyről (többek között). Vagyis: a kiadvány.

A Hunfalvy utcában épített magának villát, nem véletlenül. A Klösz-jelenség

Klösz György és neje

Klösz (Klöss) György 1867-ben, a Pest szívének számító Hatvani (ma Kossuth Lajos) utca 1. szám alatt nyitotta meg fényképészeti, majd később nyomdai műintézetét. A Ferenciek templomára támaszkodó egyemeletes kis épület így annak a felbecsülhetetlen értékű munkának lett a főhadiszállása, amely Pest-Buda történetének talán legizgalmasabb szakaszát örökítette meg. 

Klösz és segédei ugyanis hatalmas fotómasinával járták a várost, hogy fényérzékeny anyagra rögzítsék a régi és új házsorokat, a pesti utcák életét.   

 Metróépítők az Andrássyn

Kevésbé ismeretes viszont, hogy a munka dandárja az 1880-as esztendők végén, GERLÓCZY Károly polgármester megtisztelő megbízása nyomán következett el, amiként mára az is kiveszett a közösségi emlékezetből, hogy a Klösz-archívum java az OFFset-nyomdából – a Klösz-cég jogutódjától – a Gerlóczy-utódok nagyszívű adományozási kedvének köszönhetően jutott állami tulajdonba. 

 Kíváncsiskodók a Hal téren

A fotóhagyaték kezelése egyébként igen alapos hozzáértést igényel, hisz a képek zöme 16–36 cm-es (eredeti) üveglemezre készült.

A Gizella (ma Vörösmarty tér) a Haas-palotával

Nem csupán Drakuláról, Délibábról is írt***

Balázs Bélát nem szükséges bemutatni senkinek. A temesvári Pánczél Lajost ellenben mindenkinek. A szerzőt, aki két nagy művet* is dedikált két hatalmas, D kezdőbetűs személyiségnek, nevezetesen a címben említetteknek, máig ismeretlen. Pedig állítólag részt vett a budapesti Filmakadémia megalapozásában Balázs Béla oldalán,** akire érthető módon rossz fényt vetett a vörös Károlyival ápolt barátság. Ilyen értelemben Pánczél is félrelépett, ám ennek még nem kellene azt jelentenie, hogy érdemeivel együtt végleg el kell őt temetnünk. Főként, hogy szinte semmit sem tudunk róla.

*az egyik az 1921-ben megfilmesített, mára elveszett Drakula halála, a másik a Délibáb című operett  

**ezt sem támasztja még alá szakirodalom

BIBLIOGRÁFIA: Pánczél Lajos: Az én hangosmozim. A Hét kiadása, 1930

 

Irodalmi pornólapja sem volt mindenkinek. Nekünk volt, Cziffra Géza fémjelezte

A szórakoztató irodalmi folyóirat az Én, Te, Ő címet viselte, s 1925­-1931 között előbb havonta egyszer, később háromszor jelent meg Damó Jenő* szerkesztésében és kiadásában Temesvárott. Irodalmi jellegét az adta, hogy rangos hazai és külföldi tollforgatók, világirodalmi klasszikusok erotikus tematikájú, pajzán hangvételű verseit, novelláit, elbeszéléseit közölte, egyebek mellett Cziffra Géza** eszmefuttatásait. Bár kezdetben tartózkodott az olcsó pornográfiától, később teljesen belesüllyedt. Ennek ellenére rajzait, illusztrációit neves temesvári képzőművészek jegyezték.

A periodika kiegészítéseként Én, Te, Ő címmel könyvsorozat is indult: ebben a szériában adták ki egyebek mellett Az erotika antológiáját 1927-ben. Ugyanebben az esztendőben a folyóirat újabb két kiadvánnyal jelentkezett. Ez volt az Aktalbum és az Almanach. Aztán Dinnyés Árpád*** indított hasonló jellegű füzetfűzért.

*Budapesten született 1898-ban, Debrecenben jogi tanulmányokat folytatott, ugyanitt állt be újságírónak. Az első világháború után Temesváron telepedett le, ahol az első magyar nyelvű romániai képes lapot, a Képes Futárt szerkesztette. Volt a Toll, illetve 1922-től a Temesvári Újság belső munkatársa is, 1924-ben az Esti Lloydnak lett a felelős redaktora. Több rövid életű lapot (Tőzsdei Újság, Délután, Szezon, Sportszezon, Erdélyi Színházi Élet, Új Hírek, Friss Újság, Hétfői Magyar Újság, Tíz Perc) alapított és irányítgatott. Ő jelentette meg 1930-ban a bánsági közéleti lexikont. Saját könyve, az Evoé. Szerelmes éjszakák 1925-ben került a könyvesboltokba.

**Géza von Cziffra (Arad, 1900 — Dießen am Ammersee, NSZK, 1989) az első világháború idején katonaiskolát végzett, majd a hadseregnek hátat fordítva élénk irodalmi tevékenységbe kezdett. Ady volt a mintaképe, aki találkozásukkor verses dedikációt írt kötetébe. Pajzán költeményeit, novelláit, esszéit, műfordításait a Fekete Macskában, a Tavaszban, a Magyar Szóban, az Erdélyi Szemlében, a Napkeletben, az Aradi Tükörben és az aradi Munkásban olvashatta a publikum. Önálló kötetei is megjelentek (Ketten vagyunk csak, versek, Arad, 1918; Júlia első násza, elbeszélések, Arad, 1920; Fehér falu, regény, Arad, 1922). Kárhozott asszonyok c. elbeszéléskötetét 1926-ban Bécsben adták át a nagyérdeműnek.

1921-ben Budapestről Ausztriába költözött, ahol újságíróként dolgozott, majd asszisztens lett jeles német filmrendezők mellett, később dramaturg, színpadi szerző, forgatókönyvíró Magyarországon, Ausztriában és Németországban.

Az 1930-as évek elején Budapesten is forgatott. Irodalmi tárgyú filmje a Gulliver utazásai (1924) és a Szent Péter esernyője (1935). Szintén magyar vonatkozású a Liszt Ferenc életét feldolgozó Szerelmi álmok; Asztalos Miklós Alterego c. színdarabja nyomán 1941-ben kidolgozott egy filmforgatókönyvet. 

A második világháború után Bécsben filmvállalatot alapított, ezt követően a Német Szövetségi Köztársaságban telepedett le, s többnyire könnyű, szórakoztató vígjátékokhoz, látványos revüfilmekhez adta a nevét. Az 1975-ben Münchenben megjelent német nyelvű emlékirata magyar irodalmi kapcsolatait is felidézi.

***A nyilvánosság előtt kevésbé vállalható irányultságai miatt háttérbe szorult szerző (Tőketerebes, 1893 — Temesvár, 1950) tanulmányait Budapesten, Sárospatakon és Pozsonyban végezte. Hírlapírói tevékenységét Érsekújváron kezdte 1910-ben, majd a budapesti Világ és a Budapest c. lapok munkatársa lett. Az első világháború éveiben került a Temesvári Újság szerkesztőségébe. A lap megszűnése után Rovás címmel adott ki riportújságot. 1923-tól jelentette meg és szerkesztette a hírhedt Kaviár c. szexuáltudományi, valójában pornográf lapot. Azonos elnevezésű könyvsorozatában, majd a Damó Jenő-féle Én, Te, Ő folyóirat címét átvevő füzetsorozatban hazai és külföldi szerzők erotikus írásait népszerűsítette.

Pedig én csak a dolgok hátterét festem meg

Jóllehet 

(és hadd tekintsek most el az idézőjelektől) 

a háttér és az előtér nagyon is valóságos szférájában válnak megfoghatóvá azok a mozzanatok és alakok, héroszok és svihákok, amelyek nélkül a mindenkori művészet, no meg maga az élet is érthetetlen maradna.

 

Ezért alakult úgy, hogy adáson kívül foggal-körömmel keresem az összefüggéseket, keresem az utat, amely elvezethet az egyéniségeket közösen determináló társadalmi és nemzeti** foglalathoz.

Miután visszanyerem az önbizalmamat, a hitemet abban, hogy van saját vásznam, kezem, szemem és festékem, az előteret is felkenem a képre. 

**SZN-nek nagybetűvel 

Mismás

Itt semmi sem az, aminek látszik, csupa álca meg szimulakrum, bűntényből gyúrt művészet, szemtelenül kriminális, arcátlanul bestiális képcsinálás*. A hazai kortárs szcénában korántsem ismeretlen műtípus ez, egyfajta pimasz gúnykacajjal átszőtt parafrázis, pastiche, variáció, kisajátítás, epigonizmus, amely az ezerkilencszázhatvanas évek óta része a képalkotó gondolkodásnak. 

De csak itt-ott, helyenként. 

Helyenként időtlenül!**

*képcsinálda

**és idétlenül

Mit tegyünk /a nemzetközi áramlaton kívül rekedtekkel/?*

Segíthet, ha konszenzusra törekszünk, de egyenlőtlen feltételek mellett soha ne menjünk bele látszatmegoldásokba. 

 *Nemzetközi értelemben vett sikeres művész, kimunkált, kvalitásos életmű alig van ma Magyarországon. És - mint köztudott - nem azért nincs, mert nem születnek tehetségek, hanem inkább azért, mert** a legtöbben közülük abban bíznak, hogy ha majd egyszer bekerülnek kiállítóként a Műcsarnokba, meghívja őket a kurátor vagy a főigazgató, vagy valami ehhez hasonló csoda éri őket, megváltozik az életük. 

Nos, az efféle szépreményűeknek borítékolhatóan csalódásban lesz részük. Hisz hiába telt el közel negyed század a rendszerváltás óta, hiába értek bennünket ez idő alatt intenzív nyugati sokkok és irányelvek, máig tisztázatlan, milyen értékrendszeren alapuljon a kiválasztódás. 

Mert mi is történik valójában? 

A vegetáló alkotók zöme továbbra is az államtól várja a segítséget, és mivel a magántámogatások elenyészők, a múlt romjaira gondosan felépített saját bejáratú kis univerzumuk, rendszerük előbb-utóbb össze fog dőlni. Tőlük eltérően a haladó szellemiségűek abban a szent meggyőződésben dolgoznak, hogy a szakma egésze számára elfogadhatók az általuk képviselt értékek. Pedig dehogy. 

**a kortárs magyar művésznek általában nem jut eszébe semmi, egyetlen olyan ötlet sem, amely a mai világban előrelendíthetné a sorsát, amiként ezt már megbeszéltük

Kikötőben**

Ez volt a címe. 

A főhős papírhajókat hajtogat, amiket aztán rendre vízre bocsát. Van, amelyik néhány méter után elsüllyed, van, amelyik nem. Erről szólt az előadás, na jó, nevezzük tárlatnak. A játékról szólt tehát, mert játszani állítólag szabad. Szabad és érdemes. A valódi nézőn, az érdeklődő látogatón múlik, csónakot, óceánjárót, avagy űrhajót lát a lehetőségben. A többi betérővel, unatkozó véleményvezérrel nem kell foglalkozni.

Egy biztos, termékre a világ végezetéig szükség lesz. Nem többre, nem a legújabbra, hanem másra. Márpedig ennek megtalálása, feltárása roppantul izgalmas feladat. Mert ugye tejszínhab, automata tárlatvezető, s ma már vinotéka is mindenütt* van (minimum elvi szinten). És szerencsére rendező - modern szóhasználattal élve: kurátor - is kezd lenni, határozott válogatásra alkalmas markáns koncepció. Igény arra, hogy ne csupán alibi-témák vonalán hordassék össze egy-egy műtárgyhalom, hanem igenis: legyen naprakész a gyűjtemény feldolgozottsága. Enélkül, azaz értő szem és megfontolt hozzányúlás nélkül, kizárólag kockacukros marketing-álmokban vergődve a múzeum nem lesz több, mint tarka kulisszakoncertek, tartalomhiányos (baba)zsúrok, gasztronómiai bemutatók és bölcsődenövendékek, illetve meghatározatlan korosztály részére kidolgozott fantáziaszegény kézműves foglalkozások színtere. 

Pizzaszagú pláza. 

Márpedig ezt senki sem akarhatja.

*az összes múzeumnak, közgyűjteménynek nevezhető épületben 

**kézirat

Egy Horthy a Weissnél. Ettől függetlenül mi alapból nem vagyunk korruptak

Nincsen semmi baj avval, hogy Horthy István* (1904-1942) gépészmérnök előbb a Weiss Manfréd Művek repülőgépmotor-gyárában dolgozott,** majd a Fordnál Amerikában,*** később főmérnökként és igazgatóként tevékenykedhetett a MÁVAG-nál,**** végül politikus lett a felsőházban,***** illetve elnöke a Magyar Államvasutaknak.****** Nem is véletlenül, hisz azzal foglalkozhatott egész életében, amit szeretett. 

Végül baleset érte, amiként ez a földi halandókkal elő szokott fordulni, belerepült egy dugóba, s lezuhant. Odafönn állítólag******* nincs protekció.

Halottról se jót, se rosszat, Isten nyugosztalja békében! 

*Horthy Miklós egykori kormányzó idősebbik fia 

**igazából egy vidéki szerelőműhelyben kívánt munkába állni 

***semmi pénzért nem szerette volna elhagyni szülőföldjét 

****kinevezése ellen határozottan tiltakozott 

*****tévedésből 

******megpróbált lemondani, de nem engedték

*******és az ígéretek szerint

Fogalomzavar a designhéten

Más országokhoz képest nálunk vannak designboltok, amelyekben hozzá lehet jutni okosan és esztétikusan megtervezett székhez. Designszékhez, széknek álcázott tárgyhoz. Bútorboltban, úgy tűnik, csakis ettől eltérő holmik kaphatók szép hazánkban: ülőalkalmatosságok, csészék, ágyterítők, evőkészletek, porcelánlovak, művirágok, fürdőszobai kádak, felmosófák, mosogatókefék, bőrszíjak, játékrepülőgépek. És mindezek csakis azért, mert mi szervezetten és rendezetten élünk.

A nyóc lövés az egypercesben

Nyolc lövést lehet leadni.

Akinek mind a nyolc sikerül: legény a talpán.

Akinek három-négy: bölcs, hisz tud győzni, de veszíteni is.

Aki folyton mellé lő: vérbeli humanista, a légynek sem árt.

Összesítésként tehát megállapítható: 
nem mi vagyunk a bűnösök.*

*nincsenek közöttünk bűnösök

Mindig kiszámítható voltam

Matematikailag is kiszámolható, hogy a csütörtök nálam a fürdőszobáé. Különösképpen télen imádom, a hidegben, fagyban, pocsban, ilyenkor kinyitom a csapot, és szakadásig eresztem habos testemre a forró vizet. Lábam a magasban kalimpál, kalimpál függőlegesen.

John Wilkinson ilyenkor mindig a tévé előtt ül, nem mintha máskor nem ott ülne, ott, vagy a másik tévéjénél, de habos testtel erősebben érzem ilyenszerű puhánykodását. Ha valaki felhívná telefonon, és megkérdezné, hol vagyok, nem tudná megmondani. Pedig a mosdótól a nappali két lépésnyire található. Ekkora közelségre ül tőlem John Wilkinson, karnyújtásnyira tőlem szürcsölgeti csütörtök este a tejeskávéját. 

Mert John Wilkinson imádja a tejeskávét. Én nem. Sőt, kibírhatatlan számomra, amikor John Wilkinson a tévé előtt ül, miközben én a fürdőben lóbálom a lábaimat, de ő ettől még nem zsenírozza magát, továbbra sem mozdul onnan, piszok arroganciával szopogatja a kávéját, este, lefekvés előtt, koponyája alatt egy puha kispárnával. Szerencsére senki sem szokta telefonon felhívni, senki sem szereti tőle megkérdezni, hol vagyok, úgysem tudná megválaszolni, s úgysem venné fel, rendíthetetlenül ülne a tévéje előtt, pókerarccal csőrikézné a tejeskávéját. Csak akkor kérdezné meg, végeztél-e már, amikor az időjós Rájsz kinyúlna a képernyőből, izmos karja egyenesen feléje venné az irányt, hogy belemártsa hosszú mutatóujját John Wilkinson csészéjébe, mint egy babapiskótát. J. W. ezt már nem tudná elviselni.

Én igen.

Karinthyt is eltiltották

De hamarosan újra játszhatott.

Small-World Phenomenon

Annikerisz és én: öt láncszem
Hecebóliusz és én: öt hibrid láncszem
V. Miklós pápa és én: négy láncszem
John Toland és én: három láncszem
Mary Wollstonekraft és én: két láncszem
Eduard Hanslick és én: egyetlen láncszem
Én és én: 20. század

Nincs tovább.

Bringázz a PH-ba! Holnap!

Nagy méretű forgalomelterelésre lehet számítani holnap délben a városközpontban. A PH alkalmazottai ugyanis pontban 12 órakor várhatóan ellepik a korzót. A közalkalmazottak elöljárói kezdeményezésre pattannak biciklire, hogy ezzel is elősegítsék az egészséges életmódra való átállást. Az érdeklődőket a Nemzeti Dohánybolt elé várják (Kossuth tér 1. szám), azzal a kérelemmel, hogy ezúttal mondjanak le az ebédelés élvezetéről és öröméről. A javaslattevők ezzel azt szeretnék elérni, hogy a körtúrán való részvételre hivatkozva senki se lépjen le alaptalanul a munkahelyéről. 

A kihágások elkerülése végett az akció ötletgazdái az élőben közvetített sajtótájékoztatón többször is aláhúzták: a tervezett testmozgás nem fog egy óránál hosszabb ideig tartani, ami azt jelenti, hogy 13 órára már mindenik részvevő kényelmesen visszaérhet hivatalába. Azt is jelezték, hogy a kerékpárokat a Tornatermet a tanulóknak! elnevezésű gyűjtésre beérkezett összegekből vásárolják meg, az akció után pedig a PH garázsában fogják elhelyezni, ahol teljes egy hétig megtekinthetők lesznek. A korlátozott férőhely miatt a kiállításra 475 forint egységáron vehetők meg a belépők a mozi előcsarnokában, érkezési sorrendben, előjegyzés alapján (tel.: 215765889447) hétfő, kedd és szerda kivételével naponta 11.20-15.20 óra között. 

A szervezők mindenkit szeretettel várnak mindkét rendezvényre!

Nem csodálom

Korábban megcsodáltuk 

• a külföldi rendszámú buszt,
• az emeletest,
• de a földszintest is,
• a több hónapos port az üléseken, a hazaiakon, persze, 
• a húskonzervet a polcon,
• a márkás tornacipőt, 
• a farmert, a Lee Coopert,
• ennek viselőjét,
• és a fenekét,
• a hosszú hajú fiúkat, 
• a hekust,
• a hekus bőrkabátját, 
• a zsebéből kikandikáló borítékot, no meg a slusszkulcsot,
• a nagy dudájú festett szőkét, 
• a nőt, aki volt annyira bátor, hogy kisminkelje magát, 
• a dekoltét, 
• a lakozott vörös körmöket, 
• a diplomást, 
• az egyetemistát, 
• a megkeresztelkedőket és a keresztelőket,
• a gázost, mert a négy elemijével emeletes házat rittyentett a feje fölé, 
• a lefelé görbülő intelligens vállon kóválygó tarisznyát, 
• a tanügyben dolgozó matek szakos tanárt, 
• a nyelvtanárt, akinek új harisnyára sem tellett, mégis tette a dolgát, 
• a dokit, aki már tanoncként tudta, hogy a sikeres abszolválást követően ki fogják helyezni a világ végére, ahol nem lesz rendelője, csak egy pókhálós sufnija, amit majd családtagjainak segedelmével kell kimeszelnie. 

Ma már csak azt csodáljuk meg, ha valaki valamit megcsodál. Az illetőt, aki bármit megcsodál.

Örkénylik az állatok világnapján is

Nem látszott rajtam izgalom, félelem, szorongás, rossz előérzet, lámpaláz, pedig hosszú évek szorgalmas munkája, tehetségem elismerése, egész jövőm forgott kockán. 

- Állatművész vagyok - mondtam a meghallgatáson. 

- Mit tud? - kérdezte az igazgató. 

- Madárhangot utánzok - válaszoltam. 

- Sajnos - legyintett - ez olyan, mintha nem tudna semmit, kiment a divatból. 

És bár jó szóra, dicséretre, méltatásra, kalapemelésre, csókra, vállon veregetésre, simogatásra, egy kávéra, finomkodásra nem számítottam, a megjegyzés kritikának tűnt, földbe döngölésnek, kisemmízésnek, és fájt.

Kedves Ambrózia!

Szeptember 30-i leveledet köszönöm! Bizony szép lett volna, ha a gyönyörű és okos férjed bekukkant hozzám, az utazási paradoxonról pedig a Kékgolyó utca jegyében időben tájékoztatsz. Ottónak ugyanis nem turistaként, hanem látogatóként kellett volna jönnie. Hisz látogató-vízum esetén legfeljebb 51-52 dollár értékű költőpénz beváltása szükséges: ezért az összegért már az első intrádára 21 napos tartózkodási idő jár, a meghosszabbítás pedig nem kerül semmibe. Ez azt jelenti, hogy nem csupán a jópénzű tőkéseket engedik be mostanság a szocialista országokba... A vízumért egyébként nem kötelező Wienben megállni, a határon is felvehető, vagy a ferihegyi reptéren, ahol persze vártam volna Ottóra reprezentatív lelkiállapotban. Magatokról mielőbb candid camera-képeket kérek! 

Csókollak! 

Budapest, 1966. október 5. 

P. s.: a szilvalekvárok rendben megérkeztek. Dezső nagyszínpadi tragédiája befutott már?

Az a szép, ha elsőként a király lép*

Szép a zászlót bátor és kemény kézzel kitűzni a fokra, szép büszkén rámutatni lobogására. A zászló felplántálásának perce drága, örömteljes, felejthetetlen, de még szebb, ha férfias erő védi a kibontás ceremóniájának percei után, a sok-sok hétköznapon át is. Szebb, mert nem jár ünnepléssel, szebb, mert a kitartó, valódi energia** jegye. 

Ez jutott eszünkbe, amikor eldőlt*** a Nemzeti Sakkpalota tervpályázata. A legjobbnak minősített, kitüntetett építőművészek lajstromában nem egy olyan nevet találtunk, amelyet ünnepelve ejtettek ki egykoron, a zászlókitűzéskor. Várakozással tekintettek rájuk mindazok, akik urbanisztikánk látványos megújhodását remélték tőlük. Ám a lobogót bevonták az egész vonalon, mihelyt egy, a művészeti ízlés dolgában teljesen közömbös hivatalos fórum kispórolta a közmédiában megjelentetett tervprogramból a kitételt, miszerint a kéményen a fentebb említett zászlónak kell lobognia.

A Nemzeti Sakkpalota tervpályázata tehát nem azért lehangoló, mert a szakmai zsűri meddőnek nyilvánította. Hanem azért, mert a zászlóvivők váratlanul, szent egyértelműséggel cserben hagyták a zászlót. 

*De jött egy nagy pályázat
**kapacitás, kondíció
***dugába dőlt

Sosem térhetünk el annyira az ősgénjeinktől, hogy eredetünk összes nyoma elmosódjék

Amiként a felnőttek között is akadnak, kik lelkükben mindörökké gyermekek maradnak, csak anyaguk, súlyuk és térfogatuk gyarapodik, azonképpen vannak, sőt, mindig is lesznek olyan rokonaink, kik magukra öltik a ma ruháit, kötelező formáit, de a külsőségektől eltekintve örökké szűzi érintetlenségben fogják magukban és magukkal hordozni 
(bármerre is kanyarítják útjukat) 
a szabad legelők, puszták számukra megmásíthatatlan törvényeit. 
Ugyanők* amennyiben nem találnak olyan elhelyezkedést a társadalomban, amely mellett legálisan élhetik nomád életmódjukat 
(*többek között /és főként/ a művész, a kutató, a vadász, a misszionárius, az artista és Déli), 
akkor csavargók lesznek, vagy bűnözők. 
Minekutána az országútimat nem loptam, hanem vásároltam, az összetevőimet kaptam, nem pedig csentem, csakis az előző osztályba vagyok sorolható. Kérem, ehhez méltóan kezeljenek.

Papíron még nem

De fenntartója vagyok dolgozó embereknek,* amire akár büszke is lehetnék, hisz nem kellett hozzá csak néhány évtizednyi hétköznapiság. *Elegánsabb helyeken kölcsönzőről szoktak beszélni. Vagy segítőről. Néhol Caritas-ról, máshol bankról. Nos, nekem mindegy, ki minek nevez, tart, nyilvánít, amíg pattanásos az arcbőröm, és gyakorlatilag nincsenek vasárnapjaim. Tehát nem szenvedek a délutáni szieszta kényszerétől, ami természetesen azt is jelenti, hogy 4-5-6 órás tekerés után tiszta aggyal és friss erővel számolom ki, hány forintot oszthatok szét köreimben nyugodt szívvel ahhoz, hogy ne haljak éhen hónapzárásig. Van, amikor sikerül.

É-ról Benczúrt, Csontváryt, Mednyánszyt követelik, Gerlóczy tiltakozna, mégis a kölcsön nyer, a nemzetiségek veszítenek*

(...) 1925-ben Párizsban rendezték meg az első világháború utáni világkiállítást, Korányi Frigyes volt a követünk. Első ízben Románia is bemutatta kulturális, történelmi emlékeit, kincseit: a brassói Fekete templomról, Kolozsvár építészeti remekeiről, az erdélyi magyar virágos reneszánszról, a Farkas utcai templomban őrzött hagyatékról, Rákóczi és Báthory hagyatékáról (nyújtott be fotódokumentációt). Annyira vérlázító volt, hogy felfutottam a követünkhöz, mondván, ez ellen tiltakozni kell. A válasz az volt, hogy az Istenért!, semmit se csináljatok, mert most tárgyalják a létkérdést jelentő kölcsönünket, így mindent elronthatok stb., stb. A kölcsön elúszott, no meg sok minden egyéb is. Ma már Benczúrt, Csontváryt, Mednyánszkyt északról követelik maguknak, és nemrégiben hangzott el hivatalos helyről, hogy Romániában már nincsen nemzetiség. Sajnos, lassan, de biztosan már sehol sincs.

Gerlóczy Gedeon

Bp., 1966. VI. 28.

*részlet egy máig publikálatlan levélből

Mindig bölcs voltam, puhára estem*

A törvény mindig az ellenkezőjét követeli: a nagy kereket abba az irányba kell fordítanod, amerre esel. Ha mások mondják, az ember bajosan hiszi el. Sőt, nemcsak, hogy bajosan hiszi el, az igazság az, hogy egyenesen képtelen elfogadni, annyira ellenkezik összes elképzelésével. Nem segít rajta az sem, ha a legmeggyőzőbb bizonyítékok erősítik a szabályokat, hisz miután végre, nagy nehezen elhiszi, ugyanúgy nem tudja megcsinálni, mint azelőtt, hiába kényszeríti, beszéli rá magát. Ekkor kell az értelemnek átvennie a vezetést. Az intellektusnak kell megtanítania a testet, hogy vesse el természetét, fogadja el a külső (kényszerítő) körülményeket.

*sokan a tollas dunnát ajánlották, én viszont úgy gondoltam, hogy egy oktató jobban megfelel a célnak, aztán ebből rendszert csináltam 

A fiú, akinek nem tudtam a nevét

Nem láttam túl jól, a redőnyön át néztem, a félig leeresztett redőny résein keresztül, így csak annyit állapíthattam meg, hogy csíkos zoknit visel (a zokni fölött nem érzékelhettem belőle semmit, csupán a lábszárait), és hogy kávézik. Utóbbit természetesen nem láthattam, csak érezhettem a pörkölt babszemek illatát. Később épp sonkát vásároltam a boltban, amikor felismertem a csíkos zoknijáról. Ekkor ugyan már nem volt kávéillata, bár lehetséges, hisz világéletemben rossz volt a szaglásom, én mégsem tiltakoztam ellene. Szépnek találtam. Túl szépnek ahhoz, hogy elengedjem.

1151: amikor a világ még nem evett csabai kolbászt

"Az ország barbár, és olyan fejedelmek alatt van, akik még csak névleg is alig tartoznak a kereszténységhez."

A Konrádot kísérő nagy műveltségű történetíró azon sem győzőtt csodálkozni, mennyire csúnyák és műveletlenek a magyarok. Sajnálkozott is afölött, hogy Isten nekik adta ezt a szép országot.

In our time. Hallom a problémát

- Ilyen hangulatban nem tudok mesélni - mondta a nő.

- Nem is olyan fontos - mondta a férfi.

Epilógus*

"Levelére válaszolva értesítjük, hogy az Óbudai Temető vezetőségének jelentése szerint Csontváry Kosztka Tivadar nevű elhunyt temetése 1919. június hó 28-án az Óbudai Temető XVIII/476-os számú sírba történt. A XVIII-as percella** harminc éves használati ideje /az/ 1953. évben lejárt, ekkor kiürítésre meg lett hirdetve. Tekintettel arra, hogy Csontváry Kosztka Tivadar sírjának további harminc évre való meghagyása iránt a hozzátartozók részéről intézkedés nem történt a megadott határidőn belül, a Köztemetői Szabályrendelet értelmében a nevezett hamvai ki lettek exhumálva, majd egy közös sírba lettek elhelyezve. 

Kelt 1959. március 21-én.

A Fővárosi Temetkezési Intézet Igazgatósága"***

*műpártoló barátaimnak
**értsd: parcella
***bizonyára szeretettel

Ambróziusz mindig hosszú fehér hálóingben fürdött, de ma nagy napja volt!

Fiatal nő állt az éteren túl, kétrészes bikiniben. A nő betűkből volt ugyan, Anbróziusz mégis libabőrös lett tőle. Megállapította, hogy a nő meztelensége undort keltő. Megállapította, hogy (bármily hihetetlen) a nő odakacsint neki. 

Ambróziusz, ahelyett, hogy gyorsan kikapcsolta volna a gépét, írt a nőnek egy bemutatkozó levelet. Zavarában elfelejtette, hogy egyszer már bemutatkozott. A nő erre lerázta magáról a jelszavakat, kitört a képernyőből, és rávetette magát Ambróziuszra.

A férfi futásnak eredt, de nem tudta lerázni üldözőjét. Miközben szaladtak, számos kéretlen érdeklődő utánuk vetette magát, aminek következtében tömegverekedés tört ki. Többen is azt hitték, hogy politikai fordulat következett be, amitől egyre csak nőtt a fejetlenség, a bikinis nő azonban tovább üldözte a kritikust, egészen a régiségtárig, föl az emeletre, be az egyik irodába, ahol leteperte, s így szólt hozzá:

- Csókolom az édes pici nózikádat! - aztán visszabújt a képernyőbe. 

A világ legfontosabb kérdésére akkor kell általában válaszolnod, amikor a golyó karnyújtásnyira van a halántékodtól

Levelet hozott a posta. A következő állt benne: 

"Bocsásson meg nekünk, hölgyem, hogy jelentéktelen kérdéseinkkel zaklatjuk. Mi itt, a Vágóhídon,* bokáig érő vérben, állandó halálhörgés közepette is hívek szeretnénk maradni az állatvédelem nemes eszméjéhez. Mit tegyünk?"** 

*már lebontották 

** x

Fülig Norman, a másik háromnevű férfi*

*A pontosság kedvéért: egy másik háromnevű férfi, a valódi. Az üzenet többi részét töröltem, mert a címzett elolvasta.

Az elégedett turisták városában kiröhögnék, ha csak gazembereket akasztana fel

Ő a világ legremekebb magányos cowboya. Az igaz, hogy mindig cigaretta fityeg a szájában, a colt-tal viszont úgy bánik, ahogyan rajta kívül senki. Ha például feldob egy cukorkát a levegőbe, azt biztosan kétszer keresztüllövi, a coltot visszacsúsztatja a pisztolytartóba, a bonbont pedig elkapja s megeszi. Az összehajtogatott cigarettapapírba például három golyóval is képes szabályos halálfejet lyuggatni. Ezenkívül ragyogóan lovagol. A nyeregben ülve, vagy a vágtató ló hátán állva simán megeszi a babkonzervet, tűbe fűzi a cérnát, megsodorja a szivart. Meg kell azonban hagyni, mindehhez pompás lova van. Jolynak hívják, átugorja a legfélelmetesebb szakadékokat is, egymagában elmegy a kovácshoz, hogy kiválassza a neki legmegfelelőbb patkókat, ismeri az összes indián furfangot, továbbá fára mászik és horgászik. Utóbbin még a gazdája is elámul egy kicsit, mert sehogyan sem tudja megérteni, miként fűzi fel Joly a gilisztát a horogra. Hiába érdeklődik efelől nála (mivel beszélgetni is szoktak egymással), a paripa csak fintorog, és kitérő válaszokat ad. Ilyeneket mond: "Úgy vagyok vele, mint mindenki a világon. Én is utálkozom közben." 

A szálkákat nem mindig előnyös nem meglátni

Erőből akartam megfogni a halat, de amikor belenyúltam a szájába, minden megváltozott. Azóta a gyomrában vegetálok. Nem éhezek, nem szomjazok. A telefonon, amely úgy került mellém, hogy az asszony váratlan hazatértekor a volt szárazföldi szomszéd* ijedségében a folyóba dobta, őt naponta felhívom, hogy elmagyarázzam neki, valójában mi is történt. Eddig még sosem hallgatott végig, de annyit elértem, hogy az anyanyelvemet nem sikerült elfelejtenem. Az úgyszintén mellettem landolt karikagyűrűnek** viszont fölöttébb megörültem. Gyorsan el is süllyesztettem a zsebemben, és amint alkalom adódott rá, becseréltem egy kerékpárra. A bicikli Amádétól került hozzám, aki ellenben nem hozzám hasonlóan, inkább, hogy úgy mondjam, bánatában vetette magát a vízbe, bringástól. Legalábbis ő ezt állítja, bár lehet, hogy a konyaknak is szerepe volt ebben. Noha eléggé kíváncsi természet vagyok, mégsem én kérdeztem, ő árulta el magától, miután megismerkedtünk a vasárnapi edédnél, hogy világéletében egy kis vagyonra vágyott, sajátra. Ekkor jutott eszembe a gyűrű, amit a guruló csoda fejében neki adtam. Reméltem, vidámabb lesz tőle. Nem tudom, bekövetkezett-e, amit reméltem, mindenesetre összebarátkoztunk. Én örömteljesen száguldok el helyette is a kajáért a nyelőcső végéhez, amikor esedékes, ő pedig örömteljesen ecseteli, általában azt követően, hogy belapátolta az asztalról lehullott morzsákat, mennyire jó érzés gazdagnak lenni. Most már van aranyom, van aranyom, ismételgeti folyton a kajaosztásnál turkált konzerv- és salátamaradványok zöldeskék színvilágában.

*a férj 
**ti. az asszony (feleség) karikagyűrűjének

A nő szép volt. Mondtam a festőnek, rajzoljon neki szemüveget

A festő egy üres telken helyezte el az állványát. Színeket nem is hozott magával, csak egy vastag ceruzát, azzal rajzolt. Meg egy üveg pálinkát is hozott, ezt az állvány mellé helyezte. Egész délután rajzolt, és itta a pálinkát. Később berúgott, a földre dobta a ceruzát, énekelni kezdett, táncolni a műalkotás előtt. Lassan, ütemesen lépkedett, kettőt előre, kettőt hátra, néha oldalt lépett, aztán összeütötte a bokáját és meghajolt, miközben a kezét a szívére szorította. Aztán tovább táncolt és énekelt.

A kortárs magyar művésznek a legtöbbször nem jut eszébe semmi, ez a baj

Elindultunk egymás mellett, a festő erősen dülöngélt, ezért lassanként mindent kiszedtem a kezéből, végül ő már csak az összegöngyölt énjét vitte. Jó félóráig mentünk, izomkötegeink sistergése mégis alig hallatszott, amikor egy emeletes házhoz értünk. Ide vezetett be a festő. 

A környéken ez a legnagyobb ingatlan, ő a harmadikon lakik egyetlen szobában. Meglepően rendes és tiszta szobában, rendetlenül felhalmozott festmények, levélpapírok és borítékok között.

- Évek óta itt hevernek már a képek - mondta, amikor észrevette, hogy a halmazokat szemrevételezem.

- Csak egy ágy van - mondtam én erre.

- Van egy gumimatracom is - válaszolta. - Majd felfújjuk, azon alszom én, maga pedig az ágyban.

- Nem - tiltakoztam. - A gumimatracon én akarok aludni.

- Szívesen átengedem az ágyat - erősködött.

- Szó sem lehet róla - hangsúlyoztam. - Mindig nagyon szerettem gumimatracon aludni.

Ezt követően felfújtuk a matracot, kaptam rá két pokrócot, lefeküdtem. A fejemet a poros vásznak felé fordítottam, hogy legyen mit nézzek. Kora este volt még, én két kávét megittam, de az előzmények miatt reméltem, hogy a festő hamar el fog aludni.

VIVAT CONCORDIA ET LUX

A profán fertőző. Egyetlen érintése elég ahhoz, hogy megtörje a varázst, és visszahelyezze a használatba azt, amit a szent elkülönített és kővé dermesztett.

Most elmondom azt is, miért jó, hogy te álltál a létrán, nem én

Egyszer legurítottam egy pasast a létráról.

Te már nem voltál itt, elmentél a nyavalyás fogorvosnődhöz. 

Az egyik este, amikor az asztalos szokás szerint a konyhaajtó előtt borozgatott és hegedült, én meg a padláson irogattam, bezörgetett hozzám egy pasas. Nagydarab, sápadt fiú volt, talán akkor szabadult ki a börtönből, ahol verekedés miatt ült, és a Józsa nevű leány felől érdeklődött. Mondtam neki, hogy a leány meghalt, de ő nem hitte el, furcsán csillogtak a szemei, s mindenáron be akart jönni a szobámba. Beengedhettem volna, hisz nem volt nálam senki, így gyorsan meggyőződhetett volna arról, hogy az általa keresett leány sincs nálam, de ideges voltam, elküldtem a fenébe. Erre ő félre akart lökni, de én megelőztem, jól gyomrom vágtam. Összecsuklott, és legurult a létrán. Nem állítom, hogy nem ijedtem meg annak a valószínűségétől, hogy kitörte a nyakát, de nem esett baja, azonnal talpra állt, mégha imbolygott is egy kicsit. Az asztalos odament hozzá, elvezette a konyhaajtóhoz, bort adott neki, majd hegedülni kezdett. Sokáig ültek együtt, ezért a pasas később is eljött borozgatni. Ettől kezdve viszont, ha lemerészkedtem a padlásról, az asztalos mindig félretette a hangszerét. Kedves volt, borral kínált, beszélgetett is velem, de sohasem muzsikált, ha ott voltam, pedig tudta, hogy azért megyek le hozzá.

Négykézláb bárkinek támadhatnak ötletei, akárkinek lehetnek rálátásai. Álló helyzetben nem mindenkinek

Miután a teraszról behozod a szemetesvödröt, óvatosan félrehúzod a szendvicsestálcát, és a villanyfénynél megvizsgálod a galambot. Nem tudod megállapítani, milyen színű. Furcsa halvány-vörös a tolla, mégis lehetetlen pontosan meghatározni, milyen. Egyszer régen láttál már hasonlót, egy hasonló színű foltot a folyó melletti homokban, ahol leszúrtak egy embert. Délután szúrták le az embert, te meg a barátaiddal este mentél oda futballozni, a telihold fényénél. Abban az időben még rengeteg ötleted volt, azt javasoltad, hogy ne közönséges futballt játsszatok, inkább négykézláb mászkáljatok a süppedő homokban, és fejjel lökdössétek a labdát. Mászkáltatok is négykézláb, amíg észre nem vettétek a puha homokban szétmállott vérfoltot. Sokáig tanakodtatok a színét illetően, végül abban egyeztetek meg, hogy bíbor. Ám ha a közgazdász barátodnak most azt mondod, szívesen ajándékoznál neki egy bíborszínű galambot, természetesen azt válaszolná, hogy bíborszínű galamb nincs is.

A kávéról nekem is szép történetek jutnak eszembe

A nevet Márkus Feri és én választottuk ki Hunfalva árnyas teraszán. Mindketten kávéztunk, mindketten kedveltük a zöldet, Feri a lovakat, én inkább a lovasokat. Így a név magától adódott.

Falusi idill

Meghívlak egy falusi pörköltre az emeleti vendégszobába, ahová a kollégák néha kiszoktak járni. Lesz benne kád, fél konyha, vidéki múzeumi bogár, párnahuzat, de csak ha nem maradsz sokáig. 

Amennyiben mégis*, a teljes vendégváró ágyneműt parasztosan belereszelem. Ezt viszont megígérem.

*maradsz

Élményeim egy műfogsorral

Blogokat kezdtem olvasni. Rövid magyar blogokat. 

Legalábbis én mostanáig úgy gondoltam, hogy a magyar naplók rövidek.*

Nos, nem mindenik. Előnyük még, hogy akad köztük olvasmányos is. Mint például a következő.

A szerző nevét nem adom meg, elvégre ő sem adta meg, így az alapállás az, hogy nem tudjuk, kiről van szó. Bárkiről lehetne, ám ez ebben a formában nem teljesen igaz, hisz az illető, aki nem mellékesen férfi, úgy képes írni a szájüregműtétjéről, ahogyan én biztosan nem tudnék. Hosszan, fájjó, zsibongó szájpadlással, algoflexsalátákkal a gyomrában. 

Meglepett, hogy jobb körülmények között nagy író lehetne belőle. Nagyon nagy. És még csak nem is túlzok.

Egyelőre viszont csak annyit sejthet meg róla az ország és a figyelmes magyar ember, hogy büszke lehetne arra a férfira, arra az önmagát férfinak valló bloggertársára, akibe nemrég műfogsort ültettek be, akit a rendelőben alaposan megkínoztak, félrekezeltek, de aki van annyira derekas***, hogy minden kínszenvedése ellenére oldalakon át képes érdekfeszítőn mesélni a honi egészségügyről.

És ingyen.** 

És derűlátón.

*Az ember sose induljon ki önmagából.

**Amitől kezdett enyhülni a fogorvos-fóbiám, vagyis ez egy olyan ritka nap volt, amit nem fogok megbánni.

****tökös